Össze-vissza szeretet

Határaink, azok nincsenek. Ezért írok itt is újra. Mert nem tudok zöldágra vergődni most már.

-Eddig, és ne tovább!
-Naa, csak egy kicsit!
-Oké, de ennél tényleg ne tovább!
-Hehe, nézd, tovább mentem!
-Hmm.. Rendben, akkor tovább.
-NEEM! Miket beszélsz! Ez agyrém!
-Most akkor mi van?!

Nem értem. Ha szeret az ember valakit, akkor szereti nem? Mégis, miért van az kőbe vésve, ha közel engedek magamhoz valakit, akkor annak meg kell szívatnia? Miért jobb, ha jégkirálynő vagyok, és miért rosszabb, ha viszont szeretlek??

Feldmár András szerint, ha valaki szeret, akkor az  nem bánt. Soha. Akkor ezek szerint jól szeretni is meg kell tanulni, mint írni és olvasni? Ez már elég fárasztó gondolat. Akkor vajon egy embernek hány embert kell megtanítania rá, mire EGY képes lesz őt JÓL szeretni?

Az első igaz ember

A minap egy kiváló tanácsot kaptam: Tedd, amit szeretsz, és csináld szívből. Több nem is kell, ez a kulcs mindenhez. Hiszen azt senki sem várhatja, hogy valaki elvégzi majd helyette a munkát, vagy a szájába adja a siker édes ízét. De egy ilyen tanácsot kapni, emberek, mindennél többet ér. Aki hasonlót mond majd nektek, abban biztosak lehettek, hogy csakis jót akar, és semmiképpen nem ellened dolgozik. Az, aki olyasmivel küzd, mint én, hogy olyan sok minden érdekli, és olyan sok dologért képes egyformán lelkesedni, hogy teljesen elveszik a részleteben, azt tudom tanácsolni, hogy nem feltétlenül kell egy dolog mellett kikötni.

A rétegelt ember

Normális esetben nem úgy tekintek az emberekre mint egy jó szendvicsre, de a jelen helyzet legkevésbé sem "normális". Őszintén megvallva, a leghalványabb elképzelésem sincs afelől, hányféle módon lehet leamortizálni egy embert, tönkre vágni a napját, és a hangulatát, de biztosan mindennek a legaljasabb módja, ha elbagatellizáljuk azt, amit ő jónak és igaznak hisz, amivel foglalkozik. Amire időt szán, amiért rajong, vagy csak amit csodál és követ. Kirántjuk alóla a talajt egész egyszerűen. 

Ilyet SOHA nem szabad csinálni.

Lehet egyetérteni, vagy egyet nem érteni, de aljas módon hátba támadni azzal, hogy időpocsékolás és felesleges az, amit csinál... na, az aljas, embertelen húzás. 

Találkoztam már ennek sok formájával, de az egyik legnyilvánvalóbb a féltékenység. Ha nekem nincs célom, intuícióm és képzelőerőm, akkor neked se legyen. Kétségkívül ez a fajta a legidegesítőbb is. Ha fizikai fájdalmat okoz valakinek kedvesen hozzáállni embertársaihoz, akkor zárkózzon be otthon és ne engedjen be senkit.

A másik fajtája, a szimpla butaság. Akárhogy is, semmiképpen nem szabad felvenni ezeket a rosszindulatú hozzászólásokat, mert ez nem építő kritika. Csak szófosás. 

Kivételes tehetségek

Erről a témáról szerettem volna írni nektek, de elolvastam egy szuper cikket, ami 100%-osan felöleli a témát, és szeretném, ha minél többen elolvasnátok. Ez Dr. Czeizel Endre cikke a K.O. magazinban. A kivételesen tehetséges emberekről szól. Arra kérnék ezúton is mindenkit, hogy ha tudatában van annak, hogy az ismerősei között van ilyen prioritásokkal rendelkező személy, akkor fordítson rá fokozott figyelmet.
A cikket azért osztom meg veletek, mert zseniális, és mert mindenkinek tisztában kellene lennie ezzel.
Dr.Czeizel Endre - Hátrány -e a kivételes szellemi képesség?

Már nem egyszer kérdőjeleket vetett fel bennem egy-egy különleges tehetség szokatlan emberi sorsa, de azért a példákat inkább kivételeknek tekintettem. 1977-ben azonban a brit orvosok hetilapjában lényegében e tanulmányom címével megegyező, de kérdőjel nélküli írás (The other handicap: brightness) jelent meg. Ebben a számomra emlékezetes közleményben esettanulmányok segítségével mutatják be a szerzők. Hogy a szokásostól eltérő, kivételesen jó szellemi képességű gyermekek hogyan kerülnek összeütközésbe a szokásos “normális” iskolai és társadalmi elvárásokkal és lehetőségekkel, majd végül is ez hogyan torkollik egészségi ártalmakba, betegségekbe. Azóta tudatosabban próbálom rendezni magamban e probléma sok ágát-bogát, mivel az egyértelmű elvi állásfoglalások ellenére. Legnagyobb természeti kincsünk: az emberi tehetség védelmében és kiaknázásában nálunk is akadnak problémák. Mostani írásom e téma megfogalmazásának első vázlatát jelenti.

Még mindig hiszek a mesékben ...

Emlékszem, közép iskolás koromban olvastam először a Gyűrűk Urát. Sohasem felejtem el azt az élményt. Nagyobb és erőteljesebb volt minden élményemnél, tapasztalatomnál, ami addigi életemben nekem jutott. 

Egyszerűen megbabonázott...

Emlékszem, mire a harmadik könyvhöz értem, már minden szál szőr felállt a karomon, annyira izgultam és olyan hatalmas élményben volt részem. Kölcsön kapott könyv volt, a barátnőm révén jutottam hozzá, tehát rettenetesen vigyáztam rá, de akkor teljesen salátára olvastam. A verseket is megtanultam belőle, és még tünde nyelven írni is tudtam. Emlékszem, akkoriban az óra alatt is tündéül leveleztünk és nem volt tanár, vagy idegesítő osztálytárs, aki le tudta volna fordítani. 

Az egész addigi világom felborult. Hirtelen az unalmas, sivár hely, ahol éltem, a képzelet kimeríthetetlen és végtelen birodalma lett. 

Szerelem-harc, élet-halál, barát-ellenség, fény-sötétség.

Gandalf, a mágus, a bölcsesség totemoszlopa számomra a mai napig is, Frodó és a hobbitok a bátorság megtestesítői, a lovagok és a tündék pedig a védelmező, csodálatos harcosok. És még sokan mások. 

A változás, mint az élet természetes szegmense

A változás minden ember életében jelen van. Tulajdonképpen minden nap egy sor változást hoz, ugyanakkor ezek sokszor láthatatlanok, nem érzékeljük őket. A változás az élet kialakulása óta természetes, elkerülhetetlen folyamat. Nem jó és nem is rossz, csak szükséges és létező. Mégis féljük, sőt, sokszor rettegjük. 

Nem mondom, hogy minden embernek egyformán kellene reagálnia a szembejövő változásra. Hiszen ahányan vagyunk, annyiféle módon éljük meg ezeket, de mégsem kellene, hogy fekete bárány legyen gondolataink sűrűjében egy-egy fordulatról szőtt ábránd. 

Olyan okosnak hisszük magunkat ...

Ahogy beleástam magam az asztrofizika színes világába, és egymás után olvastam el a még le nem fordított angol nyelvű cikkeket, kisgyerekre hajazó módon ámultam és bámultam a tudósok zsenialitásán, és azon, hogy milyen rengeteg információt kapartak elő abból a nagy csillagfényes sötétségből, amit éjszakai égboltként látunk. Olvastam, feldolgoztam, vártam, majd tovább olvastam... ilyen kutatás, olyan módszerek, ilyen és olyan neves tudósok, és Hawking, és Einstein és fekete lyukak. És amikor odáig elértem, hogy közel tíz évnyi közkinccsé tett kutatási anyag átböngészése után eljutottam a napokban publikált eredményekig, annyira meglepődtem, hogy még a fejem is kis híján leesett a nyakamról...

MERT EGÉSZ EGYSZERŰEN ÚGY TŰNIK, SEMMIT SEM TUDUNK.

(Persze ez enyhe túlzás, de akkor abban a pillanatban, elhiheted, így éreztem.)