Nem vagy elmebeteg, folytatás.

Nagyon ellenszenves ez a téma, de nem tehetek mást, folytatnom kell, ugyanis azt kell, hogy mondjam nagyobb problémákba ütközöm nap mint nap, mint amit képes vagyok feldolgozni. Körülöttem az emberek frusztráltak, mindent elhallgatnak, magukba zárnak, fenyegetőznek, majd sajnálkoznak, tehetetlenül kapálóznak abban a mentális mocsokban, amit saját maguknak teremtettek.Sokszor én sem vagyok más, mert ebben a környezetben másként viselkedni egyszerűen úgy jön ki, hogy "nem vagyok normális." 

Persze, el lehet menni, továbbállni, millió összezúzott embert hagyva magunk után, de működik ez? Megoldás ez? NEM! Ez semmire nem megoldás.

Nem vagyok olyan naiv, hogy azt gondoljam, van valamiféle instant gyógyszer a kiégett, agyonhajszolt emberek számára, és tudom, hogy csak ők tudnak magukon segíteni, de ugyanakkor mégis érzek irántuk egyfajta felelősséget, s valahogy mindenkiért, és nem csak az ismerőseimért.

Magányosan, vele

Nem tehetek róla, egyszerűen nem megy. Nem ad erőt, nem inspirál, még csak nem is érdeklődik. Mintha ott sem lennék. Így érzem magam vele.

Kell ez nekem, nekünk? Miért van ilyen társaságra szükségünk? Semmiért. Csak beteggé tesz az állandó közömbösség. Csak az emberközelség a megnyugtató. Semmi más.

Hónapok óta másról sem szól, mint megszokásról. Ez annyira rossz így, annyira demoralizáló. De neked áll majd feljebb, ha változik a helyzet, igaz? Te leszel vérig sértve? Hát hogyne. Ismerlek.

Nem, ezt így nem szabad. Már nem szabad. Le kell tépni a ragtapaszt. Még ha alatta vérzik is. Még ha el is fertőződik.

Nem érdekel, élni akarok.

ÉLNI.

Elveszel vagy fenn maradsz? (senki sem születik vesztesnek)

Self-building. Egy kifejezés arra, amit akkor teszünk születésünktől a halálunkig, amikor élünk, tanulunk, fejlődünk, belátjuk, hogy a körülvevő világ rendkívüli bonyolultsága végtelen.

Self-destruction. Egy kifejezés arra, amit akkor teszünk, ha életünk során bármikor olyan időszakon megyünk keresztül, ami lehúz, visszatart, esetleg önpusztító dolgokhoz nyúlunk.

Book heart.

Látszólag a két dolog egymás szöges ellentéte. Könnyen belátható azonban, hogy a kettő közül a második ölel fel rövidebb időszakot. Vagyis általában véve a sötét időszak jóval rövidebb kellene, hogy legyen. 

Sajnos azonban ez sok esetben nem így van. Valóban rengeteg emberrel történik meg, hogy annyira kilátástalannak látja az életét, hogy nincs mi motiválja, így benn ragad a mocsokban, esetleg öngyilkossághoz folyamodik. Valóban, esetenként senki sem képes lebeszélni róla azt az embert, viszont sokszor csak figyelemfelkeltésnek szánják. Ilyenkor kell valaki, aki odafigyel. Jószerével bárki.

De most inkább az első variációval foglalkoznék. 

Hatalmas azon emberek hányada, akik azt gondolják, hogy majdnem mindent tudnak. Ez veszélyes. Az igazi tudás akkor jön el, akkor veszi kezdetét (úgy gondolom), amikor belátjuk, hogy rengeteg dolgot nem tudunk. Mert akkor kilátunk a buborékból. Van némi rálátásunk a történtekre. Ha csak azt vesszük alapul, hogy mennyi, de mennyi könyvet nem olvastunk még soha. Mennyi gondolatot nem hallottunk soha. Az egyéni véleményalkotással természetesen nincs semmi baj. Mert változékony. Annak a félkész véleménynek a hangoztatásától azonban, amelyet kétes vagy csekély számú tény alapján hoztunk, mindenkit óva intenék. Ne tegyük!

Egy fájdalmas elmék. Egy bántalmazó árnyékában.

Az írást itt találjátok:

http://jelenvagyok.hu/index.php/szerzoi-friss/kondora-vivien/1092-kiut-a-terrorbol

Remélem senkinek nem kell hasonlót megélnie. De tudom, hogy ez nem igaz. Rengeteg bántalmazó ember él a világon. Naponta tesznek tönkre gyermeklelkeket. Mikor lesz már vége???

Tenni kell ellene. Ez nem mehet így tovább.

Menjek, vagy maradjak?

A döntéshozatal minden ember életében az egyik legnehezebb feladat. Sokszor, sokféle döntést kell meghoznunk, de van, hogy senki nem segít helyesen dönteni. Amikor csak a saját megérzéseinkre hallgathatunk. Egyik fajtája, amikor eljön a menjek vagy maradjak dilemma ideje. 

Ennek legrosszabb fajtája, mikor hátra kell hagynunk valakit. Egyszerű okokból, mégis felboríthatatlan igazságok által. Ha ezzel szembesülsz, annak két oka lehet. Vagy menekülsz valami elől, vagy keresel valamit, vágysz valami másra.

Nem mindegy, hogy melyik. És lehet akár mindkettő is. 

Az emberi kapcsolatok rendkívül bonyolultak tudnak lenni, éppen ezért szükséges leegyszerűsíteni a helyzetet, és vázlatokban látni. Ekkor néhány dolgot kell csupán szem előtt tartanod. Ne feledd, ez csak az én véleményem!

Eddigi tapasztalataim során azt vettem észre, hogy mindenkinek szüksége van változásokra.

Köszönöm

Köszönöm, hogy álltad a szavad és mellettem vagy. Tudod, ez a világ kisebb, mint az elsőre gondolnánk. De az emberek teszik hatalmassá. Minden ember aki álmodik, képzel, akar valamit, tágítja a világot. És ez nem baj. Sőt, csoda. 

Látod? A képzelet teremt nekünk saját világot. Csak gondolj bele, ha ezt megtehetnénk.

Megtehetjük! 

Mi megtehetjük. Ahogy más is.

Amikor üt az óra -- When the clock strikes

Húh, mekkora távolság van ember és ember között! Micsoda szakadékok tátonganak köztünk! Hány és hány ember szalad bele és zúzza halálra magát az alján? Nem figyelünk oda, pedig kellene, csak a tisztánlátás kedvéért. De vannak lélekpárok, hogy is ne volnának. 

Az Odaadás, a nagy betűs, az igen. Az fontos. Ha nem adom oda magam, akkor honnan tudnád meg, ki vagyok én? Akkor csak a sötétben tapogatóznál. Akkor nem is én volnék, akit szeretsz. Mert szeretsz, ugye? És nem csak azért mert nem ismersz.

És tudod mi van? Könnyebb lesz!! Annyival sokkal könnyebb lesz beleolvadni egy kapcsolatba ha önmagad adod. Akkor már nem lehetsz te az oka, hogy tönkre megy. Akkor már csak szenvedő alany lehetsz. Fáj? Igen, de a lélek tiszta. És nincs mázsás súly. Csak sajgás, a szív fájdalma marad.

Az élet rendje

Sokan, sokáig azt hisszük, hogy az élet a tenyerén hordoz minket. Hogy velünk soha semmiféle baj nem történhet. Olyan ez, mint egy kis házikó a szibériai tél közepén. Van, aki sohasem látta azt a házat. Még a létezéséről sem tud. Van, aki egyből mellé születik, és idővel beküzdi magát. És létezik olyan ember is, aki oda születik. A kis házba. Fogalma sincs arról, hogy létezik külvilág. Számára csak a tűz melege létezik, s a szív melege alig pislákol.

Néhányan, akik a tűz mellől jövünk, amikor először érzékeljük a valós körülményeket, egészen megrettenünk. Sokkot kapunk. Mintha kidobtak volna minket az ablakon. És csak zuhanunk. Zuhanunk.

Az élet tiszta. Tiszta és igazságos, mert mindenkihez egyformán igazságtalan.

Az természet egy zabolátlan művész.

Ha út közben néha felnézünk fákra, különösen ilyenkor ősszel, csodásan felvázolja a természet az élet mulandóságát elénk. Mintha egy művész csak nekünk festene. A sárguló levelek mind egy-egy elhaló életről árulkodnak. S bizony, a mi életünk is épp ilyen törékeny. 

Nem kaptunk az életünkhöz térképet. Sem használati utasítást, de ez nem annyira felháborító, mint azt először gondolnánk. Hiszen segítségünk nincs ugyan, de szabadságunk van.

Minden egyes ember végtelenül szabad. Hisz nincs olyan, aki elvehetné tőle. A szabadság nem egy tárgy. Csupán csak a gondolatait zabolázhatja meg. Vicces nem? Folyton arról beszélnek, hogy a gondolat szabadsága, miközben a legtöbb boldogtalan embert éppen a saját gondolatai tartják fogva.

Ideje lenne, hogy mindenki felelősséget vállaljon az életéért. Túl kevesen vagyunk túl sokért.

Csakis ők, akik sosem ismerték a tüzet, ők tudják igazán értékelni a szív melegét. Az igazi, soha ki nem hunyó meleget, amely nem éget, de életben tart. 

Nem az élet van értünk, hanem mi vagyunk az életért. Mindenki egy rideg világba születik, amibe a szeretet és megértés hoz fényt és meleget. A szív szeretete fűti. 

Senki sem kiváltságos. De, talán mégis. 

Az, aki a többiek előtt rájön arra, hogy nem az.

Igazi fájdalom

Álmatlan éjszakák. Köd. 

Két dolog, ami szinte mágikussá teszi a pillanatokat. Egyszerű, mégis hatásos. A tudatunkra hat. Valahol mélyen kikapar belőlünk egy darabot, és megízesíti. 

A köd nekem valaha volt életekről mesél. Mintha a lelkek, most is, ma is velünk volnának. Mintha itt lebegnének körülöttem, hűvös érintésükkel hozván tudtomra a jelenlétüket. S van-e jogom kételkedni? Nincs. 

Csak nem szeretnék elveszni ebben a gondolatban. Csak valaki rángasson mindig vissza a valóságba. S ha ott vagyok? Talán ilyenkor vagyok csak ott igazán. Annyira furcsa. Minden annyira élő.

Minden, ami szép és misztikus, itt van körülöttünk. A világ határtalan !!!

Végtelen béke uralkodhatna rajta. Szükségtelen ellenségeskednünk. 

Fogadjuk el egymást! Miért nem fogadjuk már el egymást?!

Ez az én igazi fájdalmam.

Harald -- én vagyok.

Filozófia. 

Barátságról, szerelemről. A természet és az ember kapcsolatáról. Látószög.
Mindenki máshogyan olvassa. Mindenki mást lát benne, a lényeg mégis ugyanaz. Ezért olyan szép. Ezért szép az ember.

Próbáltál mostanában kikapcsolni? De úgy igazán. Kiadni magad egy eszmének, vagy elmélyülni egy gondolatban? Nem. Mert futsz.

Szerintem egészséges volna egy kicsit leülni.

A Harald egy neked való regény. Honnan tudom? Onnan, hogy én írtam. :)
Egy próbát megér.

Szeretem a Napot. Talán minden más dolognál jobban. És Te? Te mit szeretsz? Gondold végig. Légy magaddal is kicsit.

Szépség. Így lehetne összefoglalni. A szépségről szól. 

A gondolat hatalma

Néha megkérdezem magamtól, hogy miért látszom sokszor annyira elveszettnek, megrettentnek? Be merem vallani? Nem tudom. Gyenge pont, de mégis, legyen. Néha halálra váltan nézem magam a kirakatüvegben. Igenis, megfélemlítem magam. Hogyan? A látszatra építek. Körül nézek, aztán magamra. Szabad ezt? Nem. Ritkán, de előfordul. Lehet olyan valaki, aki csak ezt teszi? Nem, ne legyen, még belegondolni is borzasztó.

Miért itt tartok? Miért erre megyek? Hol a cél? S akkor jön a legrosszabb: Van-e jogom itt lenni?

Sokan, nagyon sokan teszik fel maguknak ezt a kérdést. S általában azok, akiknek nem kellene. Mert ha felteszed, már elértél valamit. Számomra ez csak egyetlen pillanat, és erre büszke vagyok. Magamba nézve, kicsit a felszín alá tekintve egyből jönnek a válaszok. Ezt is tennie kell valakinek, és ez én vagyok. Erre van szükségem. Nem bírom a mókuskereket, és szabad vagyok. A célom valahol a messzeségben pislákol. Annyira messze van, és annyira valószínűtlen, de ott van, hisz látom. Már csak el kellene hinni.

Tudom, hogy ez kell nekem, hiszen nem akarok belehalni az életembe huszonhat évesen. Sem harminc vagy negyven évesen. De nem ám.

Túl a történekem viharain, túl a Föld évmillióin, itt és most, megismételhetetlen. Ezért nekem, neked, nekünk minden valódi ÉRTÉK. Csak az elménkbe kellene zárnunk, nem lakat alá egy szobába. Zárjuk a fejünkbe, és adjuk át, emlékezzünk rájuk. Érezzünk együtt. Halálosan sokáig élünk még. 

A gondolatok szabad áramlása, a test és a lélek szabadsága. Ez vagyok én. Nem mindig tetszik, de nem változtatok rajta, mert általában azért mégis tetszik. Ez vagyok én.

Valódi koncepció az, hogy az ördög csak a fejünkben létezik? Odakint nincs semmi, ez majdnem biztos. A Föld szabad és tiszta, látszatra. Ami foltot ejt rajta, az a sok megfékezhetetlen gondolat. Azt mondják nem baj, gondolni szabad. De a gondolattól kap testet az ördög. Teremtő erő, mondják. 

Ne gondoljunk össze-vissza. Gondoljunk egyenesen, tisztán. 

Ne a világ határozzon meg bennünket, mi határozzuk meg a VILÁGOT!

Élni ... valahol máshol

A kérdés adott. A válasz nem egyszerű. Lehet-e élni valahol máshol. 

Az a máshol most, a téma kedvéért legyen egy olyan hely, ahol nem mindennap fordul meg az ember. Egy olyan hely, ami kívül esik a komfortzónánkon. Rendkívül nehéz kérdés. 

Mindenkinek más a szép és az otthonos. Általánosságban kell beszélnünk. Legyen mondjuk Kanada.

(Miért Kanada? Mert ez az én álmaim földje.) 

Amikor azt kérdezem, lehet-e élni, nem elsősorban a levegővételre gondolok. Tudok-e majd otthont teremteni, kapcsolatokat ápolni, idegen nyelvet használni helyesen, és úgy általában, boldogan és elégedetten kelek-e majd fel reggelente. Ez a nagy kérdés.

Szabad vagy. Észrevetted már?

Sokan feltették már a kérdést: Miért születtem meg? Mi az oka annak, hogy élek?

Sokan, sokféleképpen adtak erre magyarázatot. Ebbe a fejtegetésbe ha nem baj, most nem bocsátkoznék bele, viszont egy dolog biztos. Az életünkkel egyedül vagyunk. Nem feltétlenül magányosan, de egyedül. Egyedül születünk és egyedül halunk meg. Jó esetben senki sem fog odafeküdni mellénk, és velünk együtt meghalni. Ebből kifolyólag adódik a gondolat, hogy a sorsunkért is csak magunkat okolhatjuk. Csak mi irányítjuk az életünket, egyedül. Ám ezt az irányítást, hosszadalmas tanulási folyamat kell, hogy megelőzze. Hosszadalmas és fájdalmas. Mert az élet fáj, FIZIKAILAG ÉS LELKILEG IS.

A nyugalom

Ülök egy virágos domb tetején. Lágyan simogatja arcomat a meleg szellő. Körülöttem minden csodálatos. Kezemmel a lágy füvet simítom végig. A pillanat maga, a megtestesült nyugalom.

Erre lenne szüksége mindenkinek időnként. Hogy kiereszthesse a gőzt. Hogy egy kicsit visszatalálhassunk önmagunkhoz. Milyen borzalmas oldala is az a létnek, amikor elveszítem önmagam. Eluralkodik rajtam a pánik, a stressz, a szorongás, a mindennapos teendők miatt, amiket a társadalom ró rám, neeem, nem én akartam magamnak, ezt felejtsük is el gyorsan. Mégis olyan természetes, miért.

Megszokás, borzalom.

Azt szokták mondani, ha tudnánk a pontos számokat, hogy minden nap hány és hány dolog okozhatná az életünk végét, akkor ki sem mernénk lépni a házból. S valóban, csak idő kérdése. Akkor miért nem élünk végre?!

Az írásról

Hihetetlen, hogy az írásból meg lehet élni, nem igaz? Mert ami nem terméskő hordás, vagy tűzoltás/életmentés, az olyan furcsa módon kapcsolódik a munka fogalmához, nekünk, magyar embereknek. Pedig, amiért fizetség jár, az munka. Sőt, az is munka, amiért nem jár, de elfárad benne az ember. Mondjuk a pelenkázás.

Nekem az írás, lételem. Mint a levegő. Ha nem  írhatnék, ha nem tudnám kifejezni magam, elmondani az érzéseimet, akkor megőrülnék. Belehalnék. Ez olyan könnyű, olyan természetes. 

Leírsz szavakat, jó, néha fenn vagy éjszaka is, és kiégsz, mert minden kijön belőled, de mégis. Olyan könnyű. Nem az izmaidat használod, Illetve csak néhányat. >Kislányom, neked olyan könnyű. Persze, csak írsz.< >Igen, anya, persze. Milyen nap van? És hogy kerülten ide?<

Kiírod a lelked, mert kell. Muszáj. Akkora a Késztetés, erre nincs jobb szó. De miért ír az ember? Másokért? Magáért? A sikerért? 

Dehogy is. A sikerért biztos nem. Az csak jön, ha jön. Ha nem, úgy is jó. Mindegy, írni kell akkor is, ha senki ember fia nem olvassa el soha. 

De ha mégis vannak eredeti gondolataid, akkor el fogják. Bizonyos embereket érdekelni fog, ők értékelni fogják. 

Jó lesz, hidd el.

A megértés útvesztőjében

Mindig, világ életemben arra vágytam, hogy megértsenek. Hogy valaki, egy önálló ember, önálló döntésekkel, odaáll elém és azt mondja: Én megértem, mit miért csinálsz, tudom mit csinálnál ebben és ebben a helyzetben, és egyetértek veled. 

Na, ez az, amit a büdös életben, soha nem fogok megélni. Ezt elengedtem. Mert ha meg is élném, akkor is hazugság lenne. Erre vágyom, de nem kaphatom meg, Kész. 

Minden ember merőben más, ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni, és végre le kellene szállnunk arról a gondolatról, annak a pillanatnak a hajszolásáról, amikor valakivel teljes egyetértésben elmerülhetünk az univerzum rejtélyeiben. Mert bizonyos kérdésekben BIZTOS, hogy nem értünk egyet. És ez így van jól. Ettől olyan természetes minden, ettől zabolátlan a természet. Ezért szép. 

Ha akkor, ott valaki mégis azt mondja, akkor HAZUDIK. Mert tetszeni akar nekem, mert le akar feküdni velem, és a többi. Millió oka lehet.

Mennyire nehéz?

Félreértesz, amikor azt gondolod, hogy ez rólad szól. Soha semmi nem szól rólad, ahogy rólam sem. Nem rád haragszom. Egyszerűen nem látod az összefüggést. Miért nem látod?!

Minden ember élete, kapcsolatok láncolata. Mert ami valóban számít, nekünk, embereknek, az a kapcsolataink által kel életre. Az emberek, akiket ismerünk, tartják életben az elképzeléseinket, terveinket, álmainkat, azokat a dolgokat, amik mi vagyunk. Ez a függés. Ha nem látja senki, ha nem érzékeli emberi lény a tetteinket, akkor azok olyanok, mintha soha sem történtek volna meg. Nem számítanak. Azonban, ha már csak egyetlenegy ember tud róla, hiszen azzal kezdjük, hogy elmeséljük valakinek, hogy számítson, akkor életet kap, elevenné lesz. 

Az életünkben tehát, nagy fontossági fokon állnak a kapcsolatok. Ezeket pedig nagyon sok ember nem kezeli helyén. Nem fogja fel, mennyire függ tőlük. Kit érdekel? Legyint rájuk. 

Pedig, ezen áll vagy bukik a saját boldogsága. Általában.

Van, hogy valóban legyint, valóban elkerüli az embereket, mégis boldog. De nem tudom eléggé kihangsúlyozni, hogy ez mennyire ritka.

Vigyázz, az ember harap!

Most, itt és most, én vagyok. Belenyugszom, megszokom, határokat húzok. Ez vagyok én. 

- Nem hagyom, hogy játsszanak velem, akár egyszer is.

- Jó ember vagyok, jól bánok másokkal, ezért ugyanezt várom el embertársaimtól is.

- Nem vonok meg magamtól semmiféle jót, amit az élet adhat, és ez minden értelemben vett jót jelent. Nem, teszem azt, drogokat, amik megbénítanak, egy csepp élvezetért cserébe.

- Építem a lelkem is, és NEM engedem, hogy valaki az saját jószántából lerombolja a szavaival, vagy a tetteivel. SOHA.

Össze-vissza szeretet

Határaink, azok nincsenek. Ezért írok itt is újra. Mert nem tudok zöldágra vergődni most már.

-Eddig, és ne tovább!
-Naa, csak egy kicsit!
-Oké, de ennél tényleg ne tovább!
-Hehe, nézd, tovább mentem!
-Hmm.. Rendben, akkor tovább.
-NEEM! Miket beszélsz! Ez agyrém!
-Most akkor mi van?!

Nem értem. Ha szeret az ember valakit, akkor szereti nem? Mégis, miért van az kőbe vésve, ha közel engedek magamhoz valakit, akkor annak meg kell szívatnia? Miért jobb, ha jégkirálynő vagyok, és miért rosszabb, ha viszont szeretlek??

Feldmár András szerint, ha valaki szeret, akkor az  nem bánt. Soha. Akkor ezek szerint jól szeretni is meg kell tanulni, mint írni és olvasni? Ez már elég fárasztó gondolat. Akkor vajon egy embernek hány embert kell megtanítania rá, mire EGY képes lesz őt JÓL szeretni?

Az első igaz ember

A minap egy kiváló tanácsot kaptam: Tedd, amit szeretsz, és csináld szívből. Több nem is kell, ez a kulcs mindenhez. Hiszen azt senki sem várhatja, hogy valaki elvégzi majd helyette a munkát, vagy a szájába adja a siker édes ízét. De egy ilyen tanácsot kapni, emberek, mindennél többet ér. Aki hasonlót mond majd nektek, abban biztosak lehettek, hogy csakis jót akar, és semmiképpen nem ellened dolgozik. Az, aki olyasmivel küzd, mint én, hogy olyan sok minden érdekli, és olyan sok dologért képes egyformán lelkesedni, hogy teljesen elveszik a részleteben, azt tudom tanácsolni, hogy nem feltétlenül kell egy dolog mellett kikötni.

A rétegelt ember

Normális esetben nem úgy tekintek az emberekre mint egy jó szendvicsre, de a jelen helyzet legkevésbé sem "normális". Őszintén megvallva, a leghalványabb elképzelésem sincs afelől, hányféle módon lehet leamortizálni egy embert, tönkre vágni a napját, és a hangulatát, de biztosan mindennek a legaljasabb módja, ha elbagatellizáljuk azt, amit ő jónak és igaznak hisz, amivel foglalkozik. Amire időt szán, amiért rajong, vagy csak amit csodál és követ. Kirántjuk alóla a talajt egész egyszerűen. 

Ilyet SOHA nem szabad csinálni.

Lehet egyetérteni, vagy egyet nem érteni, de aljas módon hátba támadni azzal, hogy időpocsékolás és felesleges az, amit csinál... na, az aljas, embertelen húzás. 

Találkoztam már ennek sok formájával, de az egyik legnyilvánvalóbb a féltékenység. Ha nekem nincs célom, intuícióm és képzelőerőm, akkor neked se legyen. Kétségkívül ez a fajta a legidegesítőbb is. Ha fizikai fájdalmat okoz valakinek kedvesen hozzáállni embertársaihoz, akkor zárkózzon be otthon és ne engedjen be senkit.

A másik fajtája, a szimpla butaság. Akárhogy is, semmiképpen nem szabad felvenni ezeket a rosszindulatú hozzászólásokat, mert ez nem építő kritika. Csak szófosás. 

Kivételes tehetségek

Erről a témáról szerettem volna írni nektek, de elolvastam egy szuper cikket, ami 100%-osan felöleli a témát, és szeretném, ha minél többen elolvasnátok. Ez Dr. Czeizel Endre cikke a K.O. magazinban. A kivételesen tehetséges emberekről szól. Arra kérnék ezúton is mindenkit, hogy ha tudatában van annak, hogy az ismerősei között van ilyen prioritásokkal rendelkező személy, akkor fordítson rá fokozott figyelmet.
A cikket azért osztom meg veletek, mert zseniális, és mert mindenkinek tisztában kellene lennie ezzel.
Dr.Czeizel Endre - Hátrány -e a kivételes szellemi képesség?

Már nem egyszer kérdőjeleket vetett fel bennem egy-egy különleges tehetség szokatlan emberi sorsa, de azért a példákat inkább kivételeknek tekintettem. 1977-ben azonban a brit orvosok hetilapjában lényegében e tanulmányom címével megegyező, de kérdőjel nélküli írás (The other handicap: brightness) jelent meg. Ebben a számomra emlékezetes közleményben esettanulmányok segítségével mutatják be a szerzők. Hogy a szokásostól eltérő, kivételesen jó szellemi képességű gyermekek hogyan kerülnek összeütközésbe a szokásos “normális” iskolai és társadalmi elvárásokkal és lehetőségekkel, majd végül is ez hogyan torkollik egészségi ártalmakba, betegségekbe. Azóta tudatosabban próbálom rendezni magamban e probléma sok ágát-bogát, mivel az egyértelmű elvi állásfoglalások ellenére. Legnagyobb természeti kincsünk: az emberi tehetség védelmében és kiaknázásában nálunk is akadnak problémák. Mostani írásom e téma megfogalmazásának első vázlatát jelenti.

Még mindig hiszek a mesékben ...

Emlékszem, közép iskolás koromban olvastam először a Gyűrűk Urát. Sohasem felejtem el azt az élményt. Nagyobb és erőteljesebb volt minden élményemnél, tapasztalatomnál, ami addigi életemben nekem jutott. 

Egyszerűen megbabonázott...

Emlékszem, mire a harmadik könyvhöz értem, már minden szál szőr felállt a karomon, annyira izgultam és olyan hatalmas élményben volt részem. Kölcsön kapott könyv volt, a barátnőm révén jutottam hozzá, tehát rettenetesen vigyáztam rá, de akkor teljesen salátára olvastam. A verseket is megtanultam belőle, és még tünde nyelven írni is tudtam. Emlékszem, akkoriban az óra alatt is tündéül leveleztünk és nem volt tanár, vagy idegesítő osztálytárs, aki le tudta volna fordítani. 

Az egész addigi világom felborult. Hirtelen az unalmas, sivár hely, ahol éltem, a képzelet kimeríthetetlen és végtelen birodalma lett. 

Szerelem-harc, élet-halál, barát-ellenség, fény-sötétség.

Gandalf, a mágus, a bölcsesség totemoszlopa számomra a mai napig is, Frodó és a hobbitok a bátorság megtestesítői, a lovagok és a tündék pedig a védelmező, csodálatos harcosok. És még sokan mások. 

A változás, mint az élet természetes szegmense

A változás minden ember életében jelen van. Tulajdonképpen minden nap egy sor változást hoz, ugyanakkor ezek sokszor láthatatlanok, nem érzékeljük őket. A változás az élet kialakulása óta természetes, elkerülhetetlen folyamat. Nem jó és nem is rossz, csak szükséges és létező. Mégis féljük, sőt, sokszor rettegjük. 

Nem mondom, hogy minden embernek egyformán kellene reagálnia a szembejövő változásra. Hiszen ahányan vagyunk, annyiféle módon éljük meg ezeket, de mégsem kellene, hogy fekete bárány legyen gondolataink sűrűjében egy-egy fordulatról szőtt ábránd. 

Olyan okosnak hisszük magunkat ...

Ahogy beleástam magam az asztrofizika színes világába, és egymás után olvastam el a még le nem fordított angol nyelvű cikkeket, kisgyerekre hajazó módon ámultam és bámultam a tudósok zsenialitásán, és azon, hogy milyen rengeteg információt kapartak elő abból a nagy csillagfényes sötétségből, amit éjszakai égboltként látunk. Olvastam, feldolgoztam, vártam, majd tovább olvastam... ilyen kutatás, olyan módszerek, ilyen és olyan neves tudósok, és Hawking, és Einstein és fekete lyukak. És amikor odáig elértem, hogy közel tíz évnyi közkinccsé tett kutatási anyag átböngészése után eljutottam a napokban publikált eredményekig, annyira meglepődtem, hogy még a fejem is kis híján leesett a nyakamról...

MERT EGÉSZ EGYSZERŰEN ÚGY TŰNIK, SEMMIT SEM TUDUNK.

(Persze ez enyhe túlzás, de akkor abban a pillanatban, elhiheted, így éreztem.)

Elfogadható tudás

Mi az igazi tudás? A tudottról tudni, hogy tudjuk, a nem tudottról pedig tudni, hogy nem tudjuk.

A bennünket körülvevő világot megismerni, kifigyelni nem egyszerű dolog. Gondolom, ebben egyetérthetünk. Még a legnagyobb elmék, gondolkodók, tudósok is csak hihetetlenül parányi használható tudással rendelkeznek a valószínűsíthető valósághoz képest. Törekedni viszont lehet rá sőt, nagyon is tanácsos annak a személynek, aki tudatosan szeretné leélni az életét, nem pedig, hogy úgy mondjam, szemellenzővel. Nos, a világ kifejezésen természetesen nem csak az emberi aspektusra gondolok, hiszen "kicsiny" univerzumunk megannyi összetevőből épül fel, amelynek egy elhanyagolható mennyiségű, ám számunkra mégis oly fontos eleme az ember. 

Tespedés ellen

Egyik napról a másikra megváltozhat egy ember élete. Mondom én, és így is van. Minden csak hozzáállás, gondolkodás, elsajátítás és akarat kérdése. Nem feltétlenül mindé, elég ha az egyik megvan. Volt egy időszakom, amikor semmi, de komolyan mondom, semmi a világon nem érdekelt. Vegetáltam. Éltem napról-napra. És milyen jó, hogy így tettem, mert végre találtam ismét olyan érdeklődési területet, ami lázba hoz és érdekel. (Az én esetemben ez az elméleti fizika, és előkerült egy régi kedvenc, a viselkedéstudomány is) Nem sok minden volt ami ide vezetett. Csak egy sorozat, az Agymenők (The Big Bang Theory). Szerintem nem csak humoros, de zseniális. Tanulhat belőle az ember, és ami a legfontosabb, olyan területet vet fel amivel az ember élete során keveset találkozik. Rögtön többet akartam tudni és ez máris nyert ügyet jelent. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem mindig vitte a pálmát a tudat, hogy valamivel többet tudok és valamit fejlődtem. 

Miért bántjuk magunkat, emberek?

Ez egy olyan bejegyzés, aminek nincs konkrét célja. Nem akarok elmesélni semmit és nem is szeretnék megértetni semmit senkivel. Egyszerűen csak belefáradtam nézni a sok-sok boldogtalan embert, akiknek szuper életük van. Mert jó állásuk van, ott van mellettük a barátjuk a családjuk, van pénzük nyaralni járni, sőt, néhányuknak még a szülei is élnek. És mégis végtelenül boldogtalanok. 

Miért van ez?

Szerintem azért, mert elfelejtettünk a pillanatban élni. Igen, mi mindannyian. Nagyon nehezünkre esik jól érezni magunkat a pillanatban teendőink tengerének közepén. Pedig, ha már a hasonlattal élek, anno a tengerészek, felfedezők, sőt még a nyamvadt kalózok is képesek voltak hetekig-hónapokig hajózni azért, hogy aztán valahol, egy szigeten kikötve (mert a Földön tulajdonképpen minden szárazföld sziget, még ha nem is a definíció szó szoros értelmében) élvezni azt a kis időt, hogy aztán ismét tengerre szálljanak. A leggyakoribb kifogások a jóllét ellen: 

• Túl meleg van...
• Megfagyok...
• Nincs pénz...
• Nem lesz pénz...
• Megint fáj mindenem...
• Elfogyott a sör...
• Hülye ez vagy az felidegesített...
• Beteg a gyerek...

Férfi-nő barátság?

Amint azt láthajátok, nagyon érdekel a barátság téma, mert egyértelműen ez az egyik legfontosabb kapcsolat az ember életében. Hol vannak a határai? Miért mondják azt, hogy nem lehetséges? Nos, nekem ezzel kapcsolatban is különbözik a véleményem a nagy többségétől. Alapvetően, ha a barátság igazi, és másmilyen nem is lehet, mert az már nem barátság, akkor az egy bizalmi kapcsolat. Mindenképpen az. Hogy ez miben merül ki? Abban, hogy ismerjük, tudjuk a másikat, megbízunk benne, elmondjuk a titkainat és nem félünk, hogy kikotyogja, még akkor sem, ha ez a bizalom a kapcsolat elején nem annyira kölcsönös. De én már tudom, hogy ő egy olyan ember, akiben meg tudok bízni és nem feltétlenül érdekel, hogy ő is hasonlóképpen megbízik-e bennem, és nem szajkózom ezt neki, hanem minden alkalommal azon fáradozom majd, hogy kiépülhessen ez a kölcsönös bizalom köztünk. S ha ez kiépül, és ápoljuk, és működik, akkor életreszóló szerződés lehet. Befektetés. Méghozzá nagyon jó befektetés. 

Forgószél

Bárkivel előfordulhat. Velem megtörtént. Úgy csapott le, mint a villám. És akkor megálltam. Éreztem ugyan az idő múlását magam körül, de én magam nem haladtam vele. Csak álltam. Nem tudtam semmi mást tenni. Olyasmit él meg ilyenkor az ember, hogy szinte csak az alapvető életfunkciói működnek, miközben az agya vadul próbálja feldolgozni a történteket.

Itt egy ember. Létezik. Él. Itt van. Egy olyan ember, aki kiköpött olyan, mint én és mégis más. Mint az én tökéletlen, mégis számomra oly értékes mivoltom. Mivel csak ez az egy van. Nincs több. (Jó esetben.) A gyermekkorom óta rejtegetett, sokszor igába fogott, megzabolázott énem, most a felszínre került, ott úszik a tó fodrozódó vizén, szerényen és tisztán, mintha nem egy mélységes börtön bugyraiból rángatták volna elő. Csak lebeg. Most felszínre került, láthatóvá vált, egy másik testben. Ő én vagyok. És miután egy percnyi (emberi idővel mérve) beszéd, vagy csak blabla, szócséplés, stb. ürügyén a szemeink találkozásakor tűzoltó hívása nélkül (mert nem az emberi testben kialakult tűz oltására vannak kiképezve) mindent megbeszéltünk, tudjuk. Érezzük.

Ő az. Te vagy az.

Senki más.

Bensőséges kapcsolatok 2.: Szerelem

Sokan ismerjük az érzést, illetve sokan sokféleképpen ismerjük. A nők már egészen kislány koruk óta erre készülnek (és persze az esküvőjükre). Öl, butít és nyomorba dönt. Ezt is tudjuk. Újabban, már komoly kísérletek folynak annak kiderítésére, milyen konkrét fizikai és élettani reakciókat vált ki az emberből, ha meglátja szerelmét, vagy, ha érintkezik vele fizikailag. Egy rakás ilyen cikket lehet már olvasni. De csak ennyi volna? Kémia? Nem hiszem.

A szerelem furcsa és hihetetlen dolgokat vált ki az emberből. A szerelmes ember önmagán felül kezd működni. Olyan dolgokat érez, hall, lát, gondol, amiket máskor biztosan nem. És ez a dolog szépsége. Az a sok érzés és gondolat. Lehet ködként értelmezni, mert a szeretett személy istenségként jelenik meg a szemünkben, de minden mást sokkal tisztábban lát az ember. Egyszerűbben. Igen, ez a jó szó. A világ leegyszerűsödik. Minden, ami eddig félelmetes vagy bonyolult volt, egyszerű lesz, minden ami eddig keretek között működött, az határtalanná válik. Milyen szép, és milyen élő, gondoljuk, és így igaz. Az egyetlen buktatója, hogy előbb-utóbb véget ér. Sajnos. Egy szerelem sem tart halálig. S talán jobb is így. Mert az igazán szerelmes ember több ezer fokon izzik. És nem csak akkor, ha jelen van a szeretett lény. Nem. Állandóan. És vágyik utána, és keresni minden pillanatban, minden gondolatban. Hát nem félelmetes? Mert aki szerelmes, az valójában szenved. Szenved, mert állandóan hiányzik neki a szerelme. Akkor is, ha vele van. 

Nem vagy elmebeteg (avagy a nyugati életmód átka)

Mindenkinek vannak szorongásos tünetei, ha máskor nem is, de egy-egy vizsga előtt, és mindenkire hat a stressz. Én azt vettem magamon észre, mikor még egyetemre jártam, hogy egy idő után már hiába próbáltam feloldozni magam a szorongásom alól, szinte folyamatosan éreztem, hozzászoktattam magam. Már ha ez egyáltalán lehetséges. Sokáig kerestem magamban a hibát. A dolog odáig fajult, hogy mindent megkérdőjeleztem már, többek között a saját épelméjűségemet is. Szó szerint kezdtem beleőrülni. 

S hogy ez miért volt?

Nos, olvasgattam a témában és azt kell, hogy mondjam, már véletlenül sem jut eszembe, hogy a helyzet, amibe kerültem az én hibám lett volna. Illetve mégis, mivel nem változtattam a saját életmódomon, bár azt tettem amit elvártak tőlem, nem láttam más esélyt, már ha ez feloldoz. Itt Európában, és a nyugati világban úgy általában, mindennaposak ezek a tünetek. Ha valaki olyan szerencsétlen helyzetbe kerül, hogy pszichiáter kezdi "kezelni", akkor pedig még bélyeget is kap. >Skizofrén< lesz, vagy amit imádok, ELMEBETEG. Hogy lehet egy ember elméje beteg? Az ember agya, mint a testének egy része lehet beteg, lehet gyulladt stb., de az elme nem kaphat el vírust, és nem fertőzheti meg baktérium sem. Akkor tehát hol a bibi? Mi lehet az igazság?

Könyvekből az igazság

Én egy szépség- és igazságkereső ember vagyok. Ezt kijelenthetem minden nagyképűség nélkül. Nem olyan régen fedeztem fel magamban, vagyis tudtam megnevesíteni ezeket a szép, régóta dédelgetett dolgokat. Szépségkereső, mert mindenben a szépet akarom meglátni, igen, tudatosan. És nem élhetek szépség nélkül. Ahogy igazság nélkül sem. Amikor pedig meglelem, ahol ez a két dolog találkozik, az egy tökéletesen boldog pillanat számomra. Szerintem egyébként az emberek nagy többsége ilyen kell, hogy legyen.

És itt jönnek a képbe a könyvek. A jó könyvek és a rosszak. Mert a könyveknek megvan a maguk igazsága, és szépsége. Ha kitalált a sztori, akkor a legjobb, hiszen nem csupán bepillantást nyerek vele az író elméjébe, de nem lehet igaztalan, hamis dolog sem benne. Hiszen fiktív. Azt olvasok ki belőle, amit csak akarok. És ez a kikapcsolódás.

Ha olyan fiktív könyvhöz jutok, ami témájában jelentősen közel is áll a személyiségemhez, vagy az érdeklődési körömhöz, akkor az tökéletes eksztázis. Jelentősebb képzelőerővel rendelkező emberek, van, hogy egészen más sztorit olvasnak ki a könyvből, mint amiről az eredetileg szól. Vagy miről az író szerint szól.

Haldokló gyermeki én? (avagy mindenki valaki akar lenni)

Mindannyian tele vagyunk szebbnél-szebb gyerekkori emlékekkel. Azokban az időkben még szertelenül tömködtünk a zsebünkbe mindenfélét, tücsköt-bogarat haza hordtunk, sarat dagasztottunk, békát boncoltunk kíváncsiságból és addig szaladgáltunk, amíg a lábunk bírta. A dolgok még nem értünk léteztek, hanem csak úgy voltak, szabálytalanul szétszórva, és mi is hasonlóan szabálytalanok és szabadok voltunk. Aztán lassan felnőttünk, és fenemód fontos dolgokkal kezdtünk el foglalkozni. Felelősségteljesek lettünk és elfoglaltak. Jó ez nekünk? És a világnak? 

Mi a vonzó bennetek, Uraim?

Mindenek előtt, hadd mondjam el, hogy ennek a posztnak a megírására az a tény sarkallt, hogy rengeteg olyan dolgot lehet olvasni (sajnos még a mai napig is), hogy a nők érdeklődését az izmos pénzeszsákok keltik fel. A férfiak, nagy előszeretettel leplezik önbizalomhiányukat azzal, hogy "persze én nem vagyok olyan izomagyú" és hasonlók. Én, mint nő (de úgy gondolom ezzel a nők minimum 90%-a egyetért) egyáltalán nem ilyen sekélyes gondolatokkal mérek végig egyetlen férfit sem (már ha a "végigmér" kifejezés illendő egy hölgy esetében, bár tegyük hozzá, hogy nagyon is így van). Bár én mindig úgy gondoltam, hogy az ember a magához hasonló embereket vonzza igazán, mégis vannak fontos dolgok, amelyekkel biztosan pozitív első benyomást kap a högyemény az úriemberről. 

Csak a gyerekeket NE!

Állunk. Körülöttünk vad szélvihar tombol, óránként 200 km-es sebességgel, de mi ebből semmit sem érzékelünk. Mi néhányan, akik megtanultuk a világot állva szemlélni. Persze, néha azért mi is bele-beleépünk a viharba, de gyorsan vissza is húzzuk a lábunkat. Mert nem kérünk belőle. 

Legalábbis szeretném ezt hinni, szeretnék így élni.

Hova rohanunk mi emberek? Mit üldözünk vagy mi elől futunk? Egykor még vakmerő tettnek számított, ha valaki kalandok után járt, a nyugodt, felelősségteljes élet volt a meghatározó. Mára ez megváltozott. Aki nyugodt, az biztosan rejteget valamit, vagy beszívott. Aki nem rohan egész nap, az biztosan munkakerülő vagy ingyenélő.

Úgy veszem észre, az általános emberi értékek erősen kiveszőben vannak. Veszélyeztetett fajjá vált a gerinces ember. Bárcsak ne kellene ezt mondanom. Még ebben az információgazdag környezetben is hosszú-hosszú ideig kell kutatnom, ha egy olyan, jellemes embert keresek, aki még él és akire fenntartások nélkül fel tudok nézni. És ez alatt nem azt értem, hogy hibátlan személyiség, hanem, hogy hiteles. 

Rohanunk, és hajtjuk a pénzt.

Fájdalmas barátság

Gyakran tűnődöm azon, vajon mekkora, milyen mértékű érdeklődésre és műveltségre lehet szükség ahhoz, hogy az ember sikeres lehessen egy-egy területen. Én például általában nem érzem magam eléggé felkészültnek a feladatokhoz, amiknek nekifutnék. Maximalizmusom van, hogy pozitív eredményeket hoz, de igazából kényelmetlen érzés.

A blogírás is hasonló téma, nagyon új nekem, ugyanis a végsőkig nem akartam blogot írni. Többek között időhiány miatt sem. De ma úgy döntöttem mégis belevágok. Végülis egy író csak nem rémül meg egy kis írástól?