Olyan okosnak hisszük magunkat ...

Ahogy beleástam magam az asztrofizika színes világába, és egymás után olvastam el a még le nem fordított angol nyelvű cikkeket, kisgyerekre hajazó módon ámultam és bámultam a tudósok zsenialitásán, és azon, hogy milyen rengeteg információt kapartak elő abból a nagy csillagfényes sötétségből, amit éjszakai égboltként látunk. Olvastam, feldolgoztam, vártam, majd tovább olvastam... ilyen kutatás, olyan módszerek, ilyen és olyan neves tudósok, és Hawking, és Einstein és fekete lyukak. És amikor odáig elértem, hogy közel tíz évnyi közkinccsé tett kutatási anyag átböngészése után eljutottam a napokban publikált eredményekig, annyira meglepődtem, hogy még a fejem is kis híján leesett a nyakamról...

MERT EGÉSZ EGYSZERŰEN ÚGY TŰNIK, SEMMIT SEM TUDUNK.

(Persze ez enyhe túlzás, de akkor abban a pillanatban, elhiheted, így éreztem.)

Elfogadható tudás

Mi az igazi tudás? A tudottról tudni, hogy tudjuk, a nem tudottról pedig tudni, hogy nem tudjuk.

A bennünket körülvevő világot megismerni, kifigyelni nem egyszerű dolog. Gondolom, ebben egyetérthetünk. Még a legnagyobb elmék, gondolkodók, tudósok is csak hihetetlenül parányi használható tudással rendelkeznek a valószínűsíthető valósághoz képest. Törekedni viszont lehet rá sőt, nagyon is tanácsos annak a személynek, aki tudatosan szeretné leélni az életét, nem pedig, hogy úgy mondjam, szemellenzővel. Nos, a világ kifejezésen természetesen nem csak az emberi aspektusra gondolok, hiszen "kicsiny" univerzumunk megannyi összetevőből épül fel, amelynek egy elhanyagolható mennyiségű, ám számunkra mégis oly fontos eleme az ember. 

Tespedés ellen

Egyik napról a másikra megváltozhat egy ember élete. Mondom én, és így is van. Minden csak hozzáállás, gondolkodás, elsajátítás és akarat kérdése. Nem feltétlenül mindé, elég ha az egyik megvan. Volt egy időszakom, amikor semmi, de komolyan mondom, semmi a világon nem érdekelt. Vegetáltam. Éltem napról-napra. És milyen jó, hogy így tettem, mert végre találtam ismét olyan érdeklődési területet, ami lázba hoz és érdekel. (Az én esetemben ez az elméleti fizika, és előkerült egy régi kedvenc, a viselkedéstudomány is) Nem sok minden volt ami ide vezetett. Csak egy sorozat, az Agymenők (The Big Bang Theory). Szerintem nem csak humoros, de zseniális. Tanulhat belőle az ember, és ami a legfontosabb, olyan területet vet fel amivel az ember élete során keveset találkozik. Rögtön többet akartam tudni és ez máris nyert ügyet jelent. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem mindig vitte a pálmát a tudat, hogy valamivel többet tudok és valamit fejlődtem. 

Miért bántjuk magunkat, emberek?

Ez egy olyan bejegyzés, aminek nincs konkrét célja. Nem akarok elmesélni semmit és nem is szeretnék megértetni semmit senkivel. Egyszerűen csak belefáradtam nézni a sok-sok boldogtalan embert, akiknek szuper életük van. Mert jó állásuk van, ott van mellettük a barátjuk a családjuk, van pénzük nyaralni járni, sőt, néhányuknak még a szülei is élnek. És mégis végtelenül boldogtalanok. 

Miért van ez?

Szerintem azért, mert elfelejtettünk a pillanatban élni. Igen, mi mindannyian. Nagyon nehezünkre esik jól érezni magunkat a pillanatban teendőink tengerének közepén. Pedig, ha már a hasonlattal élek, anno a tengerészek, felfedezők, sőt még a nyamvadt kalózok is képesek voltak hetekig-hónapokig hajózni azért, hogy aztán valahol, egy szigeten kikötve (mert a Földön tulajdonképpen minden szárazföld sziget, még ha nem is a definíció szó szoros értelmében) élvezni azt a kis időt, hogy aztán ismét tengerre szálljanak. A leggyakoribb kifogások a jóllét ellen: 

• Túl meleg van...
• Megfagyok...
• Nincs pénz...
• Nem lesz pénz...
• Megint fáj mindenem...
• Elfogyott a sör...
• Hülye ez vagy az felidegesített...
• Beteg a gyerek...

Férfi-nő barátság?

Amint azt láthajátok, nagyon érdekel a barátság téma, mert egyértelműen ez az egyik legfontosabb kapcsolat az ember életében. Hol vannak a határai? Miért mondják azt, hogy nem lehetséges? Nos, nekem ezzel kapcsolatban is különbözik a véleményem a nagy többségétől. Alapvetően, ha a barátság igazi, és másmilyen nem is lehet, mert az már nem barátság, akkor az egy bizalmi kapcsolat. Mindenképpen az. Hogy ez miben merül ki? Abban, hogy ismerjük, tudjuk a másikat, megbízunk benne, elmondjuk a titkainat és nem félünk, hogy kikotyogja, még akkor sem, ha ez a bizalom a kapcsolat elején nem annyira kölcsönös. De én már tudom, hogy ő egy olyan ember, akiben meg tudok bízni és nem feltétlenül érdekel, hogy ő is hasonlóképpen megbízik-e bennem, és nem szajkózom ezt neki, hanem minden alkalommal azon fáradozom majd, hogy kiépülhessen ez a kölcsönös bizalom köztünk. S ha ez kiépül, és ápoljuk, és működik, akkor életreszóló szerződés lehet. Befektetés. Méghozzá nagyon jó befektetés. 

Forgószél

Bárkivel előfordulhat. Velem megtörtént. Úgy csapott le, mint a villám. És akkor megálltam. Éreztem ugyan az idő múlását magam körül, de én magam nem haladtam vele. Csak álltam. Nem tudtam semmi mást tenni. Olyasmit él meg ilyenkor az ember, hogy szinte csak az alapvető életfunkciói működnek, miközben az agya vadul próbálja feldolgozni a történteket.

Itt egy ember. Létezik. Él. Itt van. Egy olyan ember, aki kiköpött olyan, mint én és mégis más. Mint az én tökéletlen, mégis számomra oly értékes mivoltom. Mivel csak ez az egy van. Nincs több. (Jó esetben.) A gyermekkorom óta rejtegetett, sokszor igába fogott, megzabolázott énem, most a felszínre került, ott úszik a tó fodrozódó vizén, szerényen és tisztán, mintha nem egy mélységes börtön bugyraiból rángatták volna elő. Csak lebeg. Most felszínre került, láthatóvá vált, egy másik testben. Ő én vagyok. És miután egy percnyi (emberi idővel mérve) beszéd, vagy csak blabla, szócséplés, stb. ürügyén a szemeink találkozásakor tűzoltó hívása nélkül (mert nem az emberi testben kialakult tűz oltására vannak kiképezve) mindent megbeszéltünk, tudjuk. Érezzük.

Ő az. Te vagy az.

Senki más.

Bensőséges kapcsolatok 2.: Szerelem

Sokan ismerjük az érzést, illetve sokan sokféleképpen ismerjük. A nők már egészen kislány koruk óta erre készülnek (és persze az esküvőjükre). Öl, butít és nyomorba dönt. Ezt is tudjuk. Újabban, már komoly kísérletek folynak annak kiderítésére, milyen konkrét fizikai és élettani reakciókat vált ki az emberből, ha meglátja szerelmét, vagy, ha érintkezik vele fizikailag. Egy rakás ilyen cikket lehet már olvasni. De csak ennyi volna? Kémia? Nem hiszem.

A szerelem furcsa és hihetetlen dolgokat vált ki az emberből. A szerelmes ember önmagán felül kezd működni. Olyan dolgokat érez, hall, lát, gondol, amiket máskor biztosan nem. És ez a dolog szépsége. Az a sok érzés és gondolat. Lehet ködként értelmezni, mert a szeretett személy istenségként jelenik meg a szemünkben, de minden mást sokkal tisztábban lát az ember. Egyszerűbben. Igen, ez a jó szó. A világ leegyszerűsödik. Minden, ami eddig félelmetes vagy bonyolult volt, egyszerű lesz, minden ami eddig keretek között működött, az határtalanná válik. Milyen szép, és milyen élő, gondoljuk, és így igaz. Az egyetlen buktatója, hogy előbb-utóbb véget ér. Sajnos. Egy szerelem sem tart halálig. S talán jobb is így. Mert az igazán szerelmes ember több ezer fokon izzik. És nem csak akkor, ha jelen van a szeretett lény. Nem. Állandóan. És vágyik utána, és keresni minden pillanatban, minden gondolatban. Hát nem félelmetes? Mert aki szerelmes, az valójában szenved. Szenved, mert állandóan hiányzik neki a szerelme. Akkor is, ha vele van. 

Nem vagy elmebeteg (avagy a nyugati életmód átka)

Mindenkinek vannak szorongásos tünetei, ha máskor nem is, de egy-egy vizsga előtt, és mindenkire hat a stressz. Én azt vettem magamon észre, mikor még egyetemre jártam, hogy egy idő után már hiába próbáltam feloldozni magam a szorongásom alól, szinte folyamatosan éreztem, hozzászoktattam magam. Már ha ez egyáltalán lehetséges. Sokáig kerestem magamban a hibát. A dolog odáig fajult, hogy mindent megkérdőjeleztem már, többek között a saját épelméjűségemet is. Szó szerint kezdtem beleőrülni. 

S hogy ez miért volt?

Nos, olvasgattam a témában és azt kell, hogy mondjam, már véletlenül sem jut eszembe, hogy a helyzet, amibe kerültem az én hibám lett volna. Illetve mégis, mivel nem változtattam a saját életmódomon, bár azt tettem amit elvártak tőlem, nem láttam más esélyt, már ha ez feloldoz. Itt Európában, és a nyugati világban úgy általában, mindennaposak ezek a tünetek. Ha valaki olyan szerencsétlen helyzetbe kerül, hogy pszichiáter kezdi "kezelni", akkor pedig még bélyeget is kap. >Skizofrén< lesz, vagy amit imádok, ELMEBETEG. Hogy lehet egy ember elméje beteg? Az ember agya, mint a testének egy része lehet beteg, lehet gyulladt stb., de az elme nem kaphat el vírust, és nem fertőzheti meg baktérium sem. Akkor tehát hol a bibi? Mi lehet az igazság?

Könyvekből az igazság

Én egy szépség- és igazságkereső ember vagyok. Ezt kijelenthetem minden nagyképűség nélkül. Nem olyan régen fedeztem fel magamban, vagyis tudtam megnevesíteni ezeket a szép, régóta dédelgetett dolgokat. Szépségkereső, mert mindenben a szépet akarom meglátni, igen, tudatosan. És nem élhetek szépség nélkül. Ahogy igazság nélkül sem. Amikor pedig meglelem, ahol ez a két dolog találkozik, az egy tökéletesen boldog pillanat számomra. Szerintem egyébként az emberek nagy többsége ilyen kell, hogy legyen.

És itt jönnek a képbe a könyvek. A jó könyvek és a rosszak. Mert a könyveknek megvan a maguk igazsága, és szépsége. Ha kitalált a sztori, akkor a legjobb, hiszen nem csupán bepillantást nyerek vele az író elméjébe, de nem lehet igaztalan, hamis dolog sem benne. Hiszen fiktív. Azt olvasok ki belőle, amit csak akarok. És ez a kikapcsolódás.

Ha olyan fiktív könyvhöz jutok, ami témájában jelentősen közel is áll a személyiségemhez, vagy az érdeklődési körömhöz, akkor az tökéletes eksztázis. Jelentősebb képzelőerővel rendelkező emberek, van, hogy egészen más sztorit olvasnak ki a könyvből, mint amiről az eredetileg szól. Vagy miről az író szerint szól.

Haldokló gyermeki én? (avagy mindenki valaki akar lenni)

Mindannyian tele vagyunk szebbnél-szebb gyerekkori emlékekkel. Azokban az időkben még szertelenül tömködtünk a zsebünkbe mindenfélét, tücsköt-bogarat haza hordtunk, sarat dagasztottunk, békát boncoltunk kíváncsiságból és addig szaladgáltunk, amíg a lábunk bírta. A dolgok még nem értünk léteztek, hanem csak úgy voltak, szabálytalanul szétszórva, és mi is hasonlóan szabálytalanok és szabadok voltunk. Aztán lassan felnőttünk, és fenemód fontos dolgokkal kezdtünk el foglalkozni. Felelősségteljesek lettünk és elfoglaltak. Jó ez nekünk? És a világnak? 

Mi a vonzó bennetek, Uraim?

Mindenek előtt, hadd mondjam el, hogy ennek a posztnak a megírására az a tény sarkallt, hogy rengeteg olyan dolgot lehet olvasni (sajnos még a mai napig is), hogy a nők érdeklődését az izmos pénzeszsákok keltik fel. A férfiak, nagy előszeretettel leplezik önbizalomhiányukat azzal, hogy "persze én nem vagyok olyan izomagyú" és hasonlók. Én, mint nő (de úgy gondolom ezzel a nők minimum 90%-a egyetért) egyáltalán nem ilyen sekélyes gondolatokkal mérek végig egyetlen férfit sem (már ha a "végigmér" kifejezés illendő egy hölgy esetében, bár tegyük hozzá, hogy nagyon is így van). Bár én mindig úgy gondoltam, hogy az ember a magához hasonló embereket vonzza igazán, mégis vannak fontos dolgok, amelyekkel biztosan pozitív első benyomást kap a högyemény az úriemberről. 

Csak a gyerekeket NE!

Állunk. Körülöttünk vad szélvihar tombol, óránként 200 km-es sebességgel, de mi ebből semmit sem érzékelünk. Mi néhányan, akik megtanultuk a világot állva szemlélni. Persze, néha azért mi is bele-beleépünk a viharba, de gyorsan vissza is húzzuk a lábunkat. Mert nem kérünk belőle. 

Legalábbis szeretném ezt hinni, szeretnék így élni.

Hova rohanunk mi emberek? Mit üldözünk vagy mi elől futunk? Egykor még vakmerő tettnek számított, ha valaki kalandok után járt, a nyugodt, felelősségteljes élet volt a meghatározó. Mára ez megváltozott. Aki nyugodt, az biztosan rejteget valamit, vagy beszívott. Aki nem rohan egész nap, az biztosan munkakerülő vagy ingyenélő.

Úgy veszem észre, az általános emberi értékek erősen kiveszőben vannak. Veszélyeztetett fajjá vált a gerinces ember. Bárcsak ne kellene ezt mondanom. Még ebben az információgazdag környezetben is hosszú-hosszú ideig kell kutatnom, ha egy olyan, jellemes embert keresek, aki még él és akire fenntartások nélkül fel tudok nézni. És ez alatt nem azt értem, hogy hibátlan személyiség, hanem, hogy hiteles. 

Rohanunk, és hajtjuk a pénzt.

Fájdalmas barátság

Gyakran tűnődöm azon, vajon mekkora, milyen mértékű érdeklődésre és műveltségre lehet szükség ahhoz, hogy az ember sikeres lehessen egy-egy területen. Én például általában nem érzem magam eléggé felkészültnek a feladatokhoz, amiknek nekifutnék. Maximalizmusom van, hogy pozitív eredményeket hoz, de igazából kényelmetlen érzés.

A blogírás is hasonló téma, nagyon új nekem, ugyanis a végsőkig nem akartam blogot írni. Többek között időhiány miatt sem. De ma úgy döntöttem mégis belevágok. Végülis egy író csak nem rémül meg egy kis írástól?