Megint saját vélemény, saját sztori.
Saját környezetemben és magamon is sokszor észreveszem ezt. Ha megengeditek, beszélnék egy kicsit magamról ezzel kapcsolatban.
Gyerekként sajnos nem voltak a legjobbak a körülmények az önbizalmam kifejlődéséhez, és ezzel nem vagyok egyedül. Amikor nem veszik az embert komolyan, már egészen kisgyerekként sem (és ezalatt értek bármely közeli felnőttet), akkor súlyos személyiségzavar léphet fel. Hiába vesz komolyan egy felnőtt, ha egy másik nem. Ha nem hagy kibontakozni, dirigál, megfélemlít, átvitt értelemben véve eltapos. Ilyen és ehhez hasonló élmények során az ember elveszíti a természetes utat az önbizalma megtalálásához, azt hiszem. Velem legalábbis ez történt. És azután már nagyon nehéz megtalálni.
Azért olyan nehéz, mert később már nagy valószínűséggel senki sem lesz, aki segítene ebben.
Mindenki ismeri az érzést, amikor egyedül sétál egy nagy parkban. Tegyük fel, hogy szép, nyári délután, álmosító napsütésben, átvágunk a parkon, de nem sietünk. Ráérünk. Ráérnénk akár barátkozni is. Akár beszélgetni is valakivel, megismerni, kiönteni a lelkünket, vagy őt meghallgatni, amint kiönti nekünk. De nincs velünk senki. Emberek kacagnak, ücsörögnek a padokon, párban, vagy gyerekkel. Csak te vagy egyedül. Éppen akkor.
Nos, az önbizalom kérdése is valami ilyesmi. Akkor éppen egyedül vagy. De ez nem jelenti azt, hogy egyedül is leszel. Törékeny ez a dolog, de hinni kell benne. Ahogyan sok más dologban is. Ha más nem, higgy a változásban, az örök körforgásban.
Azt ne veszítsd szem elől, hogy önbizalom nélkül is lehet élni, csak nem érdemes. Mert nem éred el a céljaid, és az emberek nem látnak benned semmit, ha nem vagy önmagad. Vagy legalábbis az a valaki, aki lehetnél.
ön-BIZALOM. Bíznod kell magadban, hogy képes vagy rá. Bármire. Akármire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése