Élni ... valahol máshol

A kérdés adott. A válasz nem egyszerű. Lehet-e élni valahol máshol. 

Az a máshol most, a téma kedvéért legyen egy olyan hely, ahol nem mindennap fordul meg az ember. Egy olyan hely, ami kívül esik a komfortzónánkon. Rendkívül nehéz kérdés. 

Mindenkinek más a szép és az otthonos. Általánosságban kell beszélnünk. Legyen mondjuk Kanada.

(Miért Kanada? Mert ez az én álmaim földje.) 

Amikor azt kérdezem, lehet-e élni, nem elsősorban a levegővételre gondolok. Tudok-e majd otthont teremteni, kapcsolatokat ápolni, idegen nyelvet használni helyesen, és úgy általában, boldogan és elégedetten kelek-e majd fel reggelente. Ez a nagy kérdés.

Szabad vagy. Észrevetted már?

Sokan feltették már a kérdést: Miért születtem meg? Mi az oka annak, hogy élek?

Sokan, sokféleképpen adtak erre magyarázatot. Ebbe a fejtegetésbe ha nem baj, most nem bocsátkoznék bele, viszont egy dolog biztos. Az életünkkel egyedül vagyunk. Nem feltétlenül magányosan, de egyedül. Egyedül születünk és egyedül halunk meg. Jó esetben senki sem fog odafeküdni mellénk, és velünk együtt meghalni. Ebből kifolyólag adódik a gondolat, hogy a sorsunkért is csak magunkat okolhatjuk. Csak mi irányítjuk az életünket, egyedül. Ám ezt az irányítást, hosszadalmas tanulási folyamat kell, hogy megelőzze. Hosszadalmas és fájdalmas. Mert az élet fáj, FIZIKAILAG ÉS LELKILEG IS.

A nyugalom

Ülök egy virágos domb tetején. Lágyan simogatja arcomat a meleg szellő. Körülöttem minden csodálatos. Kezemmel a lágy füvet simítom végig. A pillanat maga, a megtestesült nyugalom.

Erre lenne szüksége mindenkinek időnként. Hogy kiereszthesse a gőzt. Hogy egy kicsit visszatalálhassunk önmagunkhoz. Milyen borzalmas oldala is az a létnek, amikor elveszítem önmagam. Eluralkodik rajtam a pánik, a stressz, a szorongás, a mindennapos teendők miatt, amiket a társadalom ró rám, neeem, nem én akartam magamnak, ezt felejtsük is el gyorsan. Mégis olyan természetes, miért.

Megszokás, borzalom.

Azt szokták mondani, ha tudnánk a pontos számokat, hogy minden nap hány és hány dolog okozhatná az életünk végét, akkor ki sem mernénk lépni a házból. S valóban, csak idő kérdése. Akkor miért nem élünk végre?!

Az írásról

Hihetetlen, hogy az írásból meg lehet élni, nem igaz? Mert ami nem terméskő hordás, vagy tűzoltás/életmentés, az olyan furcsa módon kapcsolódik a munka fogalmához, nekünk, magyar embereknek. Pedig, amiért fizetség jár, az munka. Sőt, az is munka, amiért nem jár, de elfárad benne az ember. Mondjuk a pelenkázás.

Nekem az írás, lételem. Mint a levegő. Ha nem  írhatnék, ha nem tudnám kifejezni magam, elmondani az érzéseimet, akkor megőrülnék. Belehalnék. Ez olyan könnyű, olyan természetes. 

Leírsz szavakat, jó, néha fenn vagy éjszaka is, és kiégsz, mert minden kijön belőled, de mégis. Olyan könnyű. Nem az izmaidat használod, Illetve csak néhányat. >Kislányom, neked olyan könnyű. Persze, csak írsz.< >Igen, anya, persze. Milyen nap van? És hogy kerülten ide?<

Kiírod a lelked, mert kell. Muszáj. Akkora a Késztetés, erre nincs jobb szó. De miért ír az ember? Másokért? Magáért? A sikerért? 

Dehogy is. A sikerért biztos nem. Az csak jön, ha jön. Ha nem, úgy is jó. Mindegy, írni kell akkor is, ha senki ember fia nem olvassa el soha. 

De ha mégis vannak eredeti gondolataid, akkor el fogják. Bizonyos embereket érdekelni fog, ők értékelni fogják. 

Jó lesz, hidd el.

A megértés útvesztőjében

Mindig, világ életemben arra vágytam, hogy megértsenek. Hogy valaki, egy önálló ember, önálló döntésekkel, odaáll elém és azt mondja: Én megértem, mit miért csinálsz, tudom mit csinálnál ebben és ebben a helyzetben, és egyetértek veled. 

Na, ez az, amit a büdös életben, soha nem fogok megélni. Ezt elengedtem. Mert ha meg is élném, akkor is hazugság lenne. Erre vágyom, de nem kaphatom meg, Kész. 

Minden ember merőben más, ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni, és végre le kellene szállnunk arról a gondolatról, annak a pillanatnak a hajszolásáról, amikor valakivel teljes egyetértésben elmerülhetünk az univerzum rejtélyeiben. Mert bizonyos kérdésekben BIZTOS, hogy nem értünk egyet. És ez így van jól. Ettől olyan természetes minden, ettől zabolátlan a természet. Ezért szép. 

Ha akkor, ott valaki mégis azt mondja, akkor HAZUDIK. Mert tetszeni akar nekem, mert le akar feküdni velem, és a többi. Millió oka lehet.

Mennyire nehéz?

Félreértesz, amikor azt gondolod, hogy ez rólad szól. Soha semmi nem szól rólad, ahogy rólam sem. Nem rád haragszom. Egyszerűen nem látod az összefüggést. Miért nem látod?!

Minden ember élete, kapcsolatok láncolata. Mert ami valóban számít, nekünk, embereknek, az a kapcsolataink által kel életre. Az emberek, akiket ismerünk, tartják életben az elképzeléseinket, terveinket, álmainkat, azokat a dolgokat, amik mi vagyunk. Ez a függés. Ha nem látja senki, ha nem érzékeli emberi lény a tetteinket, akkor azok olyanok, mintha soha sem történtek volna meg. Nem számítanak. Azonban, ha már csak egyetlenegy ember tud róla, hiszen azzal kezdjük, hogy elmeséljük valakinek, hogy számítson, akkor életet kap, elevenné lesz. 

Az életünkben tehát, nagy fontossági fokon állnak a kapcsolatok. Ezeket pedig nagyon sok ember nem kezeli helyén. Nem fogja fel, mennyire függ tőlük. Kit érdekel? Legyint rájuk. 

Pedig, ezen áll vagy bukik a saját boldogsága. Általában.

Van, hogy valóban legyint, valóban elkerüli az embereket, mégis boldog. De nem tudom eléggé kihangsúlyozni, hogy ez mennyire ritka.

Vigyázz, az ember harap!

Most, itt és most, én vagyok. Belenyugszom, megszokom, határokat húzok. Ez vagyok én. 

- Nem hagyom, hogy játsszanak velem, akár egyszer is.

- Jó ember vagyok, jól bánok másokkal, ezért ugyanezt várom el embertársaimtól is.

- Nem vonok meg magamtól semmiféle jót, amit az élet adhat, és ez minden értelemben vett jót jelent. Nem, teszem azt, drogokat, amik megbénítanak, egy csepp élvezetért cserébe.

- Építem a lelkem is, és NEM engedem, hogy valaki az saját jószántából lerombolja a szavaival, vagy a tetteivel. SOHA.