Önértékelési problémák 1.: Önbizalom

Megint saját vélemény, saját sztori.

Saját környezetemben és magamon is sokszor észreveszem ezt. Ha megengeditek, beszélnék egy kicsit magamról ezzel kapcsolatban.

Gyerekként sajnos nem voltak a legjobbak a körülmények az önbizalmam kifejlődéséhez, és ezzel nem vagyok egyedül. Amikor nem veszik az embert komolyan, már egészen kisgyerekként sem (és ezalatt értek bármely közeli felnőttet), akkor súlyos személyiségzavar léphet fel. Hiába vesz komolyan egy felnőtt, ha egy másik nem. Ha nem hagy kibontakozni, dirigál, megfélemlít, átvitt értelemben véve eltapos. Ilyen és ehhez hasonló élmények során az ember elveszíti a természetes utat az önbizalma megtalálásához, azt hiszem. Velem legalábbis ez történt. És azután már nagyon nehéz megtalálni. 

Azért olyan nehéz, mert később már nagy valószínűséggel senki sem lesz, aki segítene ebben. 

Mindenki ismeri az érzést, amikor egyedül sétál egy nagy parkban. Tegyük fel, hogy szép, nyári délután, álmosító napsütésben, átvágunk a parkon, de nem sietünk. Ráérünk. Ráérnénk akár barátkozni is. Akár beszélgetni is valakivel, megismerni, kiönteni a lelkünket, vagy őt meghallgatni, amint kiönti nekünk. De nincs velünk senki. Emberek kacagnak, ücsörögnek a padokon, párban, vagy gyerekkel. Csak te vagy egyedül. Éppen akkor.

A hazugság trófeája

Olybá tűnik, hogy egyre nagyobb népszerűségnek örvend a hazugság. A legjobban hazudni képes ember viszi a trófeát. De milyen trófea az?

A minap szem- és fültanúja voltam egy jelenetnek. Majdnem házaspár (jó ideje együtt élnek már), és csak azon jár az agyuk, minden pillanatban, hogy mivel bánthatnák meg a másikat. Mivel fúrjanak a veséjébe. Hogyan lehetetlenítsék el a életét. És ez fájt, fizikailag. Egyrészt az, hogy ez történik velük, másrészt az, hogy nekem részt kellett vennem benne. Kilométerekre kerülöm az ilyen szituációkat, volt benne részem bőven, és nem csak emiatt. Hanem azért is, mert ennél többet érdemlek. Ahogy mindenki más is. 

Tudom, hogy hazudnak. Tudom, hogy nekik is fáj, mégis képtelenek végig gondolni, hogy mi is történik velük. Csak védekeznek. Önmagunkat védik, holott mindketten benne vannak nyakig, s ezt ők is tudják. (Legalábbis remélem.) 

Nem is tudom, sokszor elgondolkodom azon, hogy vajon hány élet kell egy embernek ahhoz, hogy felfogja mire is vágyik, hogy mit is szeretne igazán megélni. Egyre inkább úgy érzem, hogy azok a valódi hősök, akik ezt nem csak, hogy realizálják életük folyamán, hanem el is érik.