Az óceánparton

Álmodtam egy helyről, ahol még nem jártam. Valahol, az óceán mélykék habjai felett magasan, áll egy szikla. Azon a sziklán belátni mindent, attól a ponttól, ahol a partvonal sziklái a mélybe szakadnak, s a lapos partvidék eléri a horizontot, egészen addig a kiszögellésig, ahol a világítótorony roppant épülete jeleket karcol az alacsonyan vonuló esőfelhőkbe.

Ezen a helyen ért el a gondolat, hogy igazából mind szabadnak születtünk. Akár a sirály a vadul hullámzó tenger felett, vadászunk, sodródunk, mégis eldönthetjük, merre vigyen az utunk. Szabadságra vagyunk kárhoztatva, mert ez a teljes bizonytalanság. És rettenetesen félelmetes a gondolat, hogy a saját kezünkben van a sorsunk. Mennyivel komfortosabb volna abban hinni, hogy egy nagy kéz irányít, büntet, vagy megjutalmaz. De nem lehet. Képtelen volnék ebben hinni. Valójában maga a hit is csupán egy sémakeresés. Hinni annyi, mint sablonokban gondolkodni. Sajnos azonban ennek sincs értelme.

Az élet valójában, néhány egyetemes szabályon túl olyannyira spontán és kiszámíthatatlan, hogy a legerőteljesebb képesség a gyors adaptálódás. Miért nem találjuk meg a magunk boldogságát és céljait úgy, hogy közben figyelembe vesszük az élet kiszámíthatatlanságát és ennek fényében építkezünk, rombolunk, gondolkodunk és tervezünk? Miért oly idegen ez az ember számára, ha minden más élőlénynek oly természetes?

Miért vonulunk szembe az árral?

Nem fogok választ kapni erre, ebbe már beletörődtem. Mégis, ha erre a helyre gondolok, ez a kérdés ötlik fel bennem. Ha magam előtt látom a természetes képződmények két ilyen ádáz harcban álló tagját, látom, hogy a csata itt zajlik előttem.

Minden válasz itt van előttem. Csak nem látom még. 

Anya csak egy van? / Is there only one mother?

(English version under the Hungarian text)

A család olyan, mint méhnek a kaptár, egy szent közösség, ahol otthon vagyunk. Igen ám, de mi a helyzet azzal az emberrel, aki nem így érzi? 

Gyerekként édesanyánk oltalmazó karjaiban keresünk menedéket, ha nem azt kapjuk a világtól amit eddigi tapasztalataink alapján elvárnánk tőle. De mi van akkor, ha valakinek nincs édesanyja? Vagy nem édesdanyától elvárható módon viselkedik a saját anyja?

Ez egy nehéz ügy. Feldmár azt mondja - és ebben száz százalékig egyetértek vele, - hogy ha az ember anyja nem nyújt biztonságot és támadólag viselkedik, akkor a gyerek úgy érzi, meg fog halni. Mert ugye mi mást érezne? 

Kép: twistedhearts.deviantart.com

Jó pár fiatal anyánál megfigyeltem, hogy nem tudatosan, sokkal inkább öszönösen és a tanult normák alapján próbál "elbánni" a gyerekével. Sokuknál sokkal inkább a "túl akarok már lenni rajta" érzés volt tetten érhető, semmint a szeretetteli együttlét és a pillanat varázsa. Azoknak a gyerekeknek a viselkedésében pedig, akikkel az anyjuk nem elég mélyrehatóan vagy odaadóan foglalkozik, gyakran védekező, kitörő, hisztérikus viselkedés vigyelhető meg. Mert sajnos azekban az együtt töltött pillanatokban semmi varázslatos, vagy örömteli nincs, vagy ha van is, nagyon kevés. Ez által a gyerek méginkább elvadul, védekezik, próbál kapaszkodót találni, de mind hiába. Az édesanya hiánya tehát a gyerekben valóban halálos veszedelem érzetét keltheti. 

Létezhet közös ego?

Sokszor elgondolkodtam azon, hogy mikor vagyok én igazán én, vagy mikor vagy te igazán te. Mert úgy látom, néha másképpen vagy te, mint tegnap vagy ma. Utóbbi olvasnivalóim a témában rávilágítottak bizonyos dolgokra, például arra, hogy a tiszta éntudat csak akkor tud működni, ha egyedül vagyok. 

Amikor az erdőben sétál az ember egyedül, akkor a természetre hangolódik és a saját gondolataira. Mert akkor az vesz körül, az van rám hatással. Akkor tudom, hogy ki vagyok én, melyik síkon létezem, mire gondolok, tisztában vagyok a valóságommal. Egészen addig működik ez, amíg valaki más nem kerül a képbe. 

Ha egy másik emberi lénnyel kerül az ember kapcsolatba, megváltozik minden. Akkor már a kettőnk kapcsolata alkot valamit köztünk, ami a közös "egónk". A "te" és az "én" lesz egy "mi". Akkor, van, hogy nem tudom, mit gondolok, elbizonytalanodom, átgondolom az egész addigi biztonságomat, alapjaiban változhatnak a meggyőződéseim, stb. Ez egy kiszolgáltatott állapot nekem. 

Mindenki használ valakit

"Mindenki használ valakit. Ha valaki használ minket, ha valakit használunk az sem önmagában jó vagy rossz. Ez lehet egyszerűen a nevelés. A gyerek azt csinálja, amit a felnőtt, és eltanulja a dolgait, a tanítvány a mester utasításai szerint eljárva, őt másolva tanulja a mesterséget, így avatódik be. Ezen a folyamaton keresztül vesszük át a másik ember tudatszerkezetét, tudatállapotát. A beavatási folyamat alfája és ómegája az igazmondás és az önzetlenség. Ha a mester hazudik és saját önös céljai érdekében használja a tanítványt, akkor amit átad az sem egyéb hazugságnál. Lord of lies - a hazugságok ura, a sátán egyik neve."

Mondja Feldmár A barna tehén fia c. kötetben. Önzetlenül használni valakit tehát iránymutatást jelent, amit én jónak és ésszerűnek látok, figyelembe véve, és meg nem sértve a másik ember teljes intellektuális szabadságát. Legalábbis én így gondolom. Aztán, amikor elkezdünk saját céljaink végett irányítgatni valakit, talán nem is tudatosan, akkor óriási hibát követünk el. Úgy gondolom az ellen is, akit irányítunk és magunk ellen is. Ezeket az akár tudatalatti rossz viselkedésformákat észre kellene vennünk és ki kellene javítanunk a hibát. Az ember nem élhet önmagával egyensúlyban, békében, amikor valaki más kárára viselkedünk. 

Önértékelési problémák 1.: Önbizalom

Megint saját vélemény, saját sztori.

Saját környezetemben és magamon is sokszor észreveszem ezt. Ha megengeditek, beszélnék egy kicsit magamról ezzel kapcsolatban.

Gyerekként sajnos nem voltak a legjobbak a körülmények az önbizalmam kifejlődéséhez, és ezzel nem vagyok egyedül. Amikor nem veszik az embert komolyan, már egészen kisgyerekként sem (és ezalatt értek bármely közeli felnőttet), akkor súlyos személyiségzavar léphet fel. Hiába vesz komolyan egy felnőtt, ha egy másik nem. Ha nem hagy kibontakozni, dirigál, megfélemlít, átvitt értelemben véve eltapos. Ilyen és ehhez hasonló élmények során az ember elveszíti a természetes utat az önbizalma megtalálásához, azt hiszem. Velem legalábbis ez történt. És azután már nagyon nehéz megtalálni. 

Azért olyan nehéz, mert később már nagy valószínűséggel senki sem lesz, aki segítene ebben. 

Mindenki ismeri az érzést, amikor egyedül sétál egy nagy parkban. Tegyük fel, hogy szép, nyári délután, álmosító napsütésben, átvágunk a parkon, de nem sietünk. Ráérünk. Ráérnénk akár barátkozni is. Akár beszélgetni is valakivel, megismerni, kiönteni a lelkünket, vagy őt meghallgatni, amint kiönti nekünk. De nincs velünk senki. Emberek kacagnak, ücsörögnek a padokon, párban, vagy gyerekkel. Csak te vagy egyedül. Éppen akkor.

A hazugság trófeája

Olybá tűnik, hogy egyre nagyobb népszerűségnek örvend a hazugság. A legjobban hazudni képes ember viszi a trófeát. De milyen trófea az?

A minap szem- és fültanúja voltam egy jelenetnek. Majdnem házaspár (jó ideje együtt élnek már), és csak azon jár az agyuk, minden pillanatban, hogy mivel bánthatnák meg a másikat. Mivel fúrjanak a veséjébe. Hogyan lehetetlenítsék el a életét. És ez fájt, fizikailag. Egyrészt az, hogy ez történik velük, másrészt az, hogy nekem részt kellett vennem benne. Kilométerekre kerülöm az ilyen szituációkat, volt benne részem bőven, és nem csak emiatt. Hanem azért is, mert ennél többet érdemlek. Ahogy mindenki más is. 

Tudom, hogy hazudnak. Tudom, hogy nekik is fáj, mégis képtelenek végig gondolni, hogy mi is történik velük. Csak védekeznek. Önmagunkat védik, holott mindketten benne vannak nyakig, s ezt ők is tudják. (Legalábbis remélem.) 

Nem is tudom, sokszor elgondolkodom azon, hogy vajon hány élet kell egy embernek ahhoz, hogy felfogja mire is vágyik, hogy mit is szeretne igazán megélni. Egyre inkább úgy érzem, hogy azok a valódi hősök, akik ezt nem csak, hogy realizálják életük folyamán, hanem el is érik.

Nem vagy elmebeteg, folytatás.

Nagyon ellenszenves ez a téma, de nem tehetek mást, folytatnom kell, ugyanis azt kell, hogy mondjam nagyobb problémákba ütközöm nap mint nap, mint amit képes vagyok feldolgozni. Körülöttem az emberek frusztráltak, mindent elhallgatnak, magukba zárnak, fenyegetőznek, majd sajnálkoznak, tehetetlenül kapálóznak abban a mentális mocsokban, amit saját maguknak teremtettek.Sokszor én sem vagyok más, mert ebben a környezetben másként viselkedni egyszerűen úgy jön ki, hogy "nem vagyok normális." 

Persze, el lehet menni, továbbállni, millió összezúzott embert hagyva magunk után, de működik ez? Megoldás ez? NEM! Ez semmire nem megoldás.

Nem vagyok olyan naiv, hogy azt gondoljam, van valamiféle instant gyógyszer a kiégett, agyonhajszolt emberek számára, és tudom, hogy csak ők tudnak magukon segíteni, de ugyanakkor mégis érzek irántuk egyfajta felelősséget, s valahogy mindenkiért, és nem csak az ismerőseimért.