Az óceánparton

Álmodtam egy helyről, ahol még nem jártam. Valahol, az óceán mélykék habjai felett magasan, áll egy szikla. Azon a sziklán belátni mindent, attól a ponttól, ahol a partvonal sziklái a mélybe szakadnak, s a lapos partvidék eléri a horizontot, egészen addig a kiszögellésig, ahol a világítótorony roppant épülete jeleket karcol az alacsonyan vonuló esőfelhőkbe.

Ezen a helyen ért el a gondolat, hogy igazából mind szabadnak születtünk. Akár a sirály a vadul hullámzó tenger felett, vadászunk, sodródunk, mégis eldönthetjük, merre vigyen az utunk. Szabadságra vagyunk kárhoztatva, mert ez a teljes bizonytalanság. És rettenetesen félelmetes a gondolat, hogy a saját kezünkben van a sorsunk. Mennyivel komfortosabb volna abban hinni, hogy egy nagy kéz irányít, büntet, vagy megjutalmaz. De nem lehet. Képtelen volnék ebben hinni. Valójában maga a hit is csupán egy sémakeresés. Hinni annyi, mint sablonokban gondolkodni. Sajnos azonban ennek sincs értelme.

Az élet valójában, néhány egyetemes szabályon túl olyannyira spontán és kiszámíthatatlan, hogy a legerőteljesebb képesség a gyors adaptálódás. Miért nem találjuk meg a magunk boldogságát és céljait úgy, hogy közben figyelembe vesszük az élet kiszámíthatatlanságát és ennek fényében építkezünk, rombolunk, gondolkodunk és tervezünk? Miért oly idegen ez az ember számára, ha minden más élőlénynek oly természetes?

Miért vonulunk szembe az árral?

Nem fogok választ kapni erre, ebbe már beletörődtem. Mégis, ha erre a helyre gondolok, ez a kérdés ötlik fel bennem. Ha magam előtt látom a természetes képződmények két ilyen ádáz harcban álló tagját, látom, hogy a csata itt zajlik előttem.

Minden válasz itt van előttem. Csak nem látom még.