Létezhet közös ego?

Sokszor elgondolkodtam azon, hogy mikor vagyok én igazán én, vagy mikor vagy te igazán te. Mert úgy látom, néha másképpen vagy te, mint tegnap vagy ma. Utóbbi olvasnivalóim a témában rávilágítottak bizonyos dolgokra, például arra, hogy a tiszta éntudat csak akkor tud működni, ha egyedül vagyok. 

Amikor az erdőben sétál az ember egyedül, akkor a természetre hangolódik és a saját gondolataira. Mert akkor az vesz körül, az van rám hatással. Akkor tudom, hogy ki vagyok én, melyik síkon létezem, mire gondolok, tisztában vagyok a valóságommal. Egészen addig működik ez, amíg valaki más nem kerül a képbe. 

Ha egy másik emberi lénnyel kerül az ember kapcsolatba, megváltozik minden. Akkor már a kettőnk kapcsolata alkot valamit köztünk, ami a közös "egónk". A "te" és az "én" lesz egy "mi". Akkor, van, hogy nem tudom, mit gondolok, elbizonytalanodom, átgondolom az egész addigi biztonságomat, alapjaiban változhatnak a meggyőződéseim, stb. Ez egy kiszolgáltatott állapot nekem. 

Mindenki használ valakit

"Mindenki használ valakit. Ha valaki használ minket, ha valakit használunk az sem önmagában jó vagy rossz. Ez lehet egyszerűen a nevelés. A gyerek azt csinálja, amit a felnőtt, és eltanulja a dolgait, a tanítvány a mester utasításai szerint eljárva, őt másolva tanulja a mesterséget, így avatódik be. Ezen a folyamaton keresztül vesszük át a másik ember tudatszerkezetét, tudatállapotát. A beavatási folyamat alfája és ómegája az igazmondás és az önzetlenség. Ha a mester hazudik és saját önös céljai érdekében használja a tanítványt, akkor amit átad az sem egyéb hazugságnál. Lord of lies - a hazugságok ura, a sátán egyik neve."

Mondja Feldmár A barna tehén fia c. kötetben. Önzetlenül használni valakit tehát iránymutatást jelent, amit én jónak és ésszerűnek látok, figyelembe véve, és meg nem sértve a másik ember teljes intellektuális szabadságát. Legalábbis én így gondolom. Aztán, amikor elkezdünk saját céljaink végett irányítgatni valakit, talán nem is tudatosan, akkor óriási hibát követünk el. Úgy gondolom az ellen is, akit irányítunk és magunk ellen is. Ezeket az akár tudatalatti rossz viselkedésformákat észre kellene vennünk és ki kellene javítanunk a hibát. Az ember nem élhet önmagával egyensúlyban, békében, amikor valaki más kárára viselkedünk. 

Önértékelési problémák 1.: Önbizalom

Megint saját vélemény, saját sztori.

Saját környezetemben és magamon is sokszor észreveszem ezt. Ha megengeditek, beszélnék egy kicsit magamról ezzel kapcsolatban.

Gyerekként sajnos nem voltak a legjobbak a körülmények az önbizalmam kifejlődéséhez, és ezzel nem vagyok egyedül. Amikor nem veszik az embert komolyan, már egészen kisgyerekként sem (és ezalatt értek bármely közeli felnőttet), akkor súlyos személyiségzavar léphet fel. Hiába vesz komolyan egy felnőtt, ha egy másik nem. Ha nem hagy kibontakozni, dirigál, megfélemlít, átvitt értelemben véve eltapos. Ilyen és ehhez hasonló élmények során az ember elveszíti a természetes utat az önbizalma megtalálásához, azt hiszem. Velem legalábbis ez történt. És azután már nagyon nehéz megtalálni. 

Azért olyan nehéz, mert később már nagy valószínűséggel senki sem lesz, aki segítene ebben. 

Mindenki ismeri az érzést, amikor egyedül sétál egy nagy parkban. Tegyük fel, hogy szép, nyári délután, álmosító napsütésben, átvágunk a parkon, de nem sietünk. Ráérünk. Ráérnénk akár barátkozni is. Akár beszélgetni is valakivel, megismerni, kiönteni a lelkünket, vagy őt meghallgatni, amint kiönti nekünk. De nincs velünk senki. Emberek kacagnak, ücsörögnek a padokon, párban, vagy gyerekkel. Csak te vagy egyedül. Éppen akkor.

A hazugság trófeája

Olybá tűnik, hogy egyre nagyobb népszerűségnek örvend a hazugság. A legjobban hazudni képes ember viszi a trófeát. De milyen trófea az?

A minap szem- és fültanúja voltam egy jelenetnek. Majdnem házaspár (jó ideje együtt élnek már), és csak azon jár az agyuk, minden pillanatban, hogy mivel bánthatnák meg a másikat. Mivel fúrjanak a veséjébe. Hogyan lehetetlenítsék el a életét. És ez fájt, fizikailag. Egyrészt az, hogy ez történik velük, másrészt az, hogy nekem részt kellett vennem benne. Kilométerekre kerülöm az ilyen szituációkat, volt benne részem bőven, és nem csak emiatt. Hanem azért is, mert ennél többet érdemlek. Ahogy mindenki más is. 

Tudom, hogy hazudnak. Tudom, hogy nekik is fáj, mégis képtelenek végig gondolni, hogy mi is történik velük. Csak védekeznek. Önmagunkat védik, holott mindketten benne vannak nyakig, s ezt ők is tudják. (Legalábbis remélem.) 

Nem is tudom, sokszor elgondolkodom azon, hogy vajon hány élet kell egy embernek ahhoz, hogy felfogja mire is vágyik, hogy mit is szeretne igazán megélni. Egyre inkább úgy érzem, hogy azok a valódi hősök, akik ezt nem csak, hogy realizálják életük folyamán, hanem el is érik.

Nem vagy elmebeteg, folytatás.

Nagyon ellenszenves ez a téma, de nem tehetek mást, folytatnom kell, ugyanis azt kell, hogy mondjam nagyobb problémákba ütközöm nap mint nap, mint amit képes vagyok feldolgozni. Körülöttem az emberek frusztráltak, mindent elhallgatnak, magukba zárnak, fenyegetőznek, majd sajnálkoznak, tehetetlenül kapálóznak abban a mentális mocsokban, amit saját maguknak teremtettek.Sokszor én sem vagyok más, mert ebben a környezetben másként viselkedni egyszerűen úgy jön ki, hogy "nem vagyok normális." 

Persze, el lehet menni, továbbállni, millió összezúzott embert hagyva magunk után, de működik ez? Megoldás ez? NEM! Ez semmire nem megoldás.

Nem vagyok olyan naiv, hogy azt gondoljam, van valamiféle instant gyógyszer a kiégett, agyonhajszolt emberek számára, és tudom, hogy csak ők tudnak magukon segíteni, de ugyanakkor mégis érzek irántuk egyfajta felelősséget, s valahogy mindenkiért, és nem csak az ismerőseimért.

Magányosan, vele

Nem tehetek róla, egyszerűen nem megy. Nem ad erőt, nem inspirál, még csak nem is érdeklődik. Mintha ott sem lennék. Így érzem magam vele.

Kell ez nekem, nekünk? Miért van ilyen társaságra szükségünk? Semmiért. Csak beteggé tesz az állandó közömbösség. Csak az emberközelség a megnyugtató. Semmi más.

Hónapok óta másról sem szól, mint megszokásról. Ez annyira rossz így, annyira demoralizáló. De neked áll majd feljebb, ha változik a helyzet, igaz? Te leszel vérig sértve? Hát hogyne. Ismerlek.

Nem, ezt így nem szabad. Már nem szabad. Le kell tépni a ragtapaszt. Még ha alatta vérzik is. Még ha el is fertőződik.

Nem érdekel, élni akarok.

ÉLNI.

Elveszel vagy fenn maradsz? (senki sem születik vesztesnek)

Self-building. Egy kifejezés arra, amit akkor teszünk születésünktől a halálunkig, amikor élünk, tanulunk, fejlődünk, belátjuk, hogy a körülvevő világ rendkívüli bonyolultsága végtelen.

Self-destruction. Egy kifejezés arra, amit akkor teszünk, ha életünk során bármikor olyan időszakon megyünk keresztül, ami lehúz, visszatart, esetleg önpusztító dolgokhoz nyúlunk.

Book heart.

Látszólag a két dolog egymás szöges ellentéte. Könnyen belátható azonban, hogy a kettő közül a második ölel fel rövidebb időszakot. Vagyis általában véve a sötét időszak jóval rövidebb kellene, hogy legyen. 

Sajnos azonban ez sok esetben nem így van. Valóban rengeteg emberrel történik meg, hogy annyira kilátástalannak látja az életét, hogy nincs mi motiválja, így benn ragad a mocsokban, esetleg öngyilkossághoz folyamodik. Valóban, esetenként senki sem képes lebeszélni róla azt az embert, viszont sokszor csak figyelemfelkeltésnek szánják. Ilyenkor kell valaki, aki odafigyel. Jószerével bárki.

De most inkább az első variációval foglalkoznék. 

Hatalmas azon emberek hányada, akik azt gondolják, hogy majdnem mindent tudnak. Ez veszélyes. Az igazi tudás akkor jön el, akkor veszi kezdetét (úgy gondolom), amikor belátjuk, hogy rengeteg dolgot nem tudunk. Mert akkor kilátunk a buborékból. Van némi rálátásunk a történtekre. Ha csak azt vesszük alapul, hogy mennyi, de mennyi könyvet nem olvastunk még soha. Mennyi gondolatot nem hallottunk soha. Az egyéni véleményalkotással természetesen nincs semmi baj. Mert változékony. Annak a félkész véleménynek a hangoztatásától azonban, amelyet kétes vagy csekély számú tény alapján hoztunk, mindenkit óva intenék. Ne tegyük!