Az óceánparton

Álmodtam egy helyről, ahol még nem jártam. Valahol, az óceán mélykék habjai felett magasan, áll egy szikla. Azon a sziklán belátni mindent, attól a ponttól, ahol a partvonal sziklái a mélybe szakadnak, s a lapos partvidék eléri a horizontot, egészen addig a kiszögellésig, ahol a világítótorony roppant épülete jeleket karcol az alacsonyan vonuló esőfelhőkbe.

Ezen a helyen ért el a gondolat, hogy igazából mind szabadnak születtünk. Akár a sirály a vadul hullámzó tenger felett, vadászunk, sodródunk, mégis eldönthetjük, merre vigyen az utunk. Szabadságra vagyunk kárhoztatva, mert ez a teljes bizonytalanság. És rettenetesen félelmetes a gondolat, hogy a saját kezünkben van a sorsunk. Mennyivel komfortosabb volna abban hinni, hogy egy nagy kéz irányít, büntet, vagy megjutalmaz. De nem lehet. Képtelen volnék ebben hinni. Valójában maga a hit is csupán egy sémakeresés. Hinni annyi, mint sablonokban gondolkodni. Sajnos azonban ennek sincs értelme.

Az élet valójában, néhány egyetemes szabályon túl olyannyira spontán és kiszámíthatatlan, hogy a legerőteljesebb képesség a gyors adaptálódás. Miért nem találjuk meg a magunk boldogságát és céljait úgy, hogy közben figyelembe vesszük az élet kiszámíthatatlanságát és ennek fényében építkezünk, rombolunk, gondolkodunk és tervezünk? Miért oly idegen ez az ember számára, ha minden más élőlénynek oly természetes?

Miért vonulunk szembe az árral?

Nem fogok választ kapni erre, ebbe már beletörődtem. Mégis, ha erre a helyre gondolok, ez a kérdés ötlik fel bennem. Ha magam előtt látom a természetes képződmények két ilyen ádáz harcban álló tagját, látom, hogy a csata itt zajlik előttem.

Minden válasz itt van előttem. Csak nem látom még. 

Anya csak egy van? / Is there only one mother?

(English version under the Hungarian text)

A család olyan, mint méhnek a kaptár, egy szent közösség, ahol otthon vagyunk. Igen ám, de mi a helyzet azzal az emberrel, aki nem így érzi? 

Gyerekként édesanyánk oltalmazó karjaiban keresünk menedéket, ha nem azt kapjuk a világtól amit eddigi tapasztalataink alapján elvárnánk tőle. De mi van akkor, ha valakinek nincs édesanyja? Vagy nem édesdanyától elvárható módon viselkedik a saját anyja?

Ez egy nehéz ügy. Feldmár azt mondja - és ebben száz százalékig egyetértek vele, - hogy ha az ember anyja nem nyújt biztonságot és támadólag viselkedik, akkor a gyerek úgy érzi, meg fog halni. Mert ugye mi mást érezne? 

Kép: twistedhearts.deviantart.com

Jó pár fiatal anyánál megfigyeltem, hogy nem tudatosan, sokkal inkább öszönösen és a tanult normák alapján próbál "elbánni" a gyerekével. Sokuknál sokkal inkább a "túl akarok már lenni rajta" érzés volt tetten érhető, semmint a szeretetteli együttlét és a pillanat varázsa. Azoknak a gyerekeknek a viselkedésében pedig, akikkel az anyjuk nem elég mélyrehatóan vagy odaadóan foglalkozik, gyakran védekező, kitörő, hisztérikus viselkedés vigyelhető meg. Mert sajnos azekban az együtt töltött pillanatokban semmi varázslatos, vagy örömteli nincs, vagy ha van is, nagyon kevés. Ez által a gyerek méginkább elvadul, védekezik, próbál kapaszkodót találni, de mind hiába. Az édesanya hiánya tehát a gyerekben valóban halálos veszedelem érzetét keltheti. 

Létezhet közös ego?

Sokszor elgondolkodtam azon, hogy mikor vagyok én igazán én, vagy mikor vagy te igazán te. Mert úgy látom, néha másképpen vagy te, mint tegnap vagy ma. Utóbbi olvasnivalóim a témában rávilágítottak bizonyos dolgokra, például arra, hogy a tiszta éntudat csak akkor tud működni, ha egyedül vagyok. 

Amikor az erdőben sétál az ember egyedül, akkor a természetre hangolódik és a saját gondolataira. Mert akkor az vesz körül, az van rám hatással. Akkor tudom, hogy ki vagyok én, melyik síkon létezem, mire gondolok, tisztában vagyok a valóságommal. Egészen addig működik ez, amíg valaki más nem kerül a képbe. 

Ha egy másik emberi lénnyel kerül az ember kapcsolatba, megváltozik minden. Akkor már a kettőnk kapcsolata alkot valamit köztünk, ami a közös "egónk". A "te" és az "én" lesz egy "mi". Akkor, van, hogy nem tudom, mit gondolok, elbizonytalanodom, átgondolom az egész addigi biztonságomat, alapjaiban változhatnak a meggyőződéseim, stb. Ez egy kiszolgáltatott állapot nekem. 

Mindenki használ valakit

"Mindenki használ valakit. Ha valaki használ minket, ha valakit használunk az sem önmagában jó vagy rossz. Ez lehet egyszerűen a nevelés. A gyerek azt csinálja, amit a felnőtt, és eltanulja a dolgait, a tanítvány a mester utasításai szerint eljárva, őt másolva tanulja a mesterséget, így avatódik be. Ezen a folyamaton keresztül vesszük át a másik ember tudatszerkezetét, tudatállapotát. A beavatási folyamat alfája és ómegája az igazmondás és az önzetlenség. Ha a mester hazudik és saját önös céljai érdekében használja a tanítványt, akkor amit átad az sem egyéb hazugságnál. Lord of lies - a hazugságok ura, a sátán egyik neve."

Mondja Feldmár A barna tehén fia c. kötetben. Önzetlenül használni valakit tehát iránymutatást jelent, amit én jónak és ésszerűnek látok, figyelembe véve, és meg nem sértve a másik ember teljes intellektuális szabadságát. Legalábbis én így gondolom. Aztán, amikor elkezdünk saját céljaink végett irányítgatni valakit, talán nem is tudatosan, akkor óriási hibát követünk el. Úgy gondolom az ellen is, akit irányítunk és magunk ellen is. Ezeket az akár tudatalatti rossz viselkedésformákat észre kellene vennünk és ki kellene javítanunk a hibát. Az ember nem élhet önmagával egyensúlyban, békében, amikor valaki más kárára viselkedünk. 

Önértékelési problémák 1.: Önbizalom

Megint saját vélemény, saját sztori.

Saját környezetemben és magamon is sokszor észreveszem ezt. Ha megengeditek, beszélnék egy kicsit magamról ezzel kapcsolatban.

Gyerekként sajnos nem voltak a legjobbak a körülmények az önbizalmam kifejlődéséhez, és ezzel nem vagyok egyedül. Amikor nem veszik az embert komolyan, már egészen kisgyerekként sem (és ezalatt értek bármely közeli felnőttet), akkor súlyos személyiségzavar léphet fel. Hiába vesz komolyan egy felnőtt, ha egy másik nem. Ha nem hagy kibontakozni, dirigál, megfélemlít, átvitt értelemben véve eltapos. Ilyen és ehhez hasonló élmények során az ember elveszíti a természetes utat az önbizalma megtalálásához, azt hiszem. Velem legalábbis ez történt. És azután már nagyon nehéz megtalálni. 

Azért olyan nehéz, mert később már nagy valószínűséggel senki sem lesz, aki segítene ebben. 

Mindenki ismeri az érzést, amikor egyedül sétál egy nagy parkban. Tegyük fel, hogy szép, nyári délután, álmosító napsütésben, átvágunk a parkon, de nem sietünk. Ráérünk. Ráérnénk akár barátkozni is. Akár beszélgetni is valakivel, megismerni, kiönteni a lelkünket, vagy őt meghallgatni, amint kiönti nekünk. De nincs velünk senki. Emberek kacagnak, ücsörögnek a padokon, párban, vagy gyerekkel. Csak te vagy egyedül. Éppen akkor.

A hazugság trófeája

Olybá tűnik, hogy egyre nagyobb népszerűségnek örvend a hazugság. A legjobban hazudni képes ember viszi a trófeát. De milyen trófea az?

A minap szem- és fültanúja voltam egy jelenetnek. Majdnem házaspár (jó ideje együtt élnek már), és csak azon jár az agyuk, minden pillanatban, hogy mivel bánthatnák meg a másikat. Mivel fúrjanak a veséjébe. Hogyan lehetetlenítsék el a életét. És ez fájt, fizikailag. Egyrészt az, hogy ez történik velük, másrészt az, hogy nekem részt kellett vennem benne. Kilométerekre kerülöm az ilyen szituációkat, volt benne részem bőven, és nem csak emiatt. Hanem azért is, mert ennél többet érdemlek. Ahogy mindenki más is. 

Tudom, hogy hazudnak. Tudom, hogy nekik is fáj, mégis képtelenek végig gondolni, hogy mi is történik velük. Csak védekeznek. Önmagunkat védik, holott mindketten benne vannak nyakig, s ezt ők is tudják. (Legalábbis remélem.) 

Nem is tudom, sokszor elgondolkodom azon, hogy vajon hány élet kell egy embernek ahhoz, hogy felfogja mire is vágyik, hogy mit is szeretne igazán megélni. Egyre inkább úgy érzem, hogy azok a valódi hősök, akik ezt nem csak, hogy realizálják életük folyamán, hanem el is érik.

Nem vagy elmebeteg, folytatás.

Nagyon ellenszenves ez a téma, de nem tehetek mást, folytatnom kell, ugyanis azt kell, hogy mondjam nagyobb problémákba ütközöm nap mint nap, mint amit képes vagyok feldolgozni. Körülöttem az emberek frusztráltak, mindent elhallgatnak, magukba zárnak, fenyegetőznek, majd sajnálkoznak, tehetetlenül kapálóznak abban a mentális mocsokban, amit saját maguknak teremtettek.Sokszor én sem vagyok más, mert ebben a környezetben másként viselkedni egyszerűen úgy jön ki, hogy "nem vagyok normális." 

Persze, el lehet menni, továbbállni, millió összezúzott embert hagyva magunk után, de működik ez? Megoldás ez? NEM! Ez semmire nem megoldás.

Nem vagyok olyan naiv, hogy azt gondoljam, van valamiféle instant gyógyszer a kiégett, agyonhajszolt emberek számára, és tudom, hogy csak ők tudnak magukon segíteni, de ugyanakkor mégis érzek irántuk egyfajta felelősséget, s valahogy mindenkiért, és nem csak az ismerőseimért.

Magányosan, vele

Nem tehetek róla, egyszerűen nem megy. Nem ad erőt, nem inspirál, még csak nem is érdeklődik. Mintha ott sem lennék. Így érzem magam vele.

Kell ez nekem, nekünk? Miért van ilyen társaságra szükségünk? Semmiért. Csak beteggé tesz az állandó közömbösség. Csak az emberközelség a megnyugtató. Semmi más.

Hónapok óta másról sem szól, mint megszokásról. Ez annyira rossz így, annyira demoralizáló. De neked áll majd feljebb, ha változik a helyzet, igaz? Te leszel vérig sértve? Hát hogyne. Ismerlek.

Nem, ezt így nem szabad. Már nem szabad. Le kell tépni a ragtapaszt. Még ha alatta vérzik is. Még ha el is fertőződik.

Nem érdekel, élni akarok.

ÉLNI.

Elveszel vagy fenn maradsz? (senki sem születik vesztesnek)

Self-building. Egy kifejezés arra, amit akkor teszünk születésünktől a halálunkig, amikor élünk, tanulunk, fejlődünk, belátjuk, hogy a körülvevő világ rendkívüli bonyolultsága végtelen.

Self-destruction. Egy kifejezés arra, amit akkor teszünk, ha életünk során bármikor olyan időszakon megyünk keresztül, ami lehúz, visszatart, esetleg önpusztító dolgokhoz nyúlunk.

Book heart.

Látszólag a két dolog egymás szöges ellentéte. Könnyen belátható azonban, hogy a kettő közül a második ölel fel rövidebb időszakot. Vagyis általában véve a sötét időszak jóval rövidebb kellene, hogy legyen. 

Sajnos azonban ez sok esetben nem így van. Valóban rengeteg emberrel történik meg, hogy annyira kilátástalannak látja az életét, hogy nincs mi motiválja, így benn ragad a mocsokban, esetleg öngyilkossághoz folyamodik. Valóban, esetenként senki sem képes lebeszélni róla azt az embert, viszont sokszor csak figyelemfelkeltésnek szánják. Ilyenkor kell valaki, aki odafigyel. Jószerével bárki.

De most inkább az első variációval foglalkoznék. 

Hatalmas azon emberek hányada, akik azt gondolják, hogy majdnem mindent tudnak. Ez veszélyes. Az igazi tudás akkor jön el, akkor veszi kezdetét (úgy gondolom), amikor belátjuk, hogy rengeteg dolgot nem tudunk. Mert akkor kilátunk a buborékból. Van némi rálátásunk a történtekre. Ha csak azt vesszük alapul, hogy mennyi, de mennyi könyvet nem olvastunk még soha. Mennyi gondolatot nem hallottunk soha. Az egyéni véleményalkotással természetesen nincs semmi baj. Mert változékony. Annak a félkész véleménynek a hangoztatásától azonban, amelyet kétes vagy csekély számú tény alapján hoztunk, mindenkit óva intenék. Ne tegyük!

Egy fájdalmas elmék. Egy bántalmazó árnyékában.

Az írást itt találjátok:

http://jelenvagyok.hu/index.php/szerzoi-friss/kondora-vivien/1092-kiut-a-terrorbol

Remélem senkinek nem kell hasonlót megélnie. De tudom, hogy ez nem igaz. Rengeteg bántalmazó ember él a világon. Naponta tesznek tönkre gyermeklelkeket. Mikor lesz már vége???

Tenni kell ellene. Ez nem mehet így tovább.

Menjek, vagy maradjak?

A döntéshozatal minden ember életében az egyik legnehezebb feladat. Sokszor, sokféle döntést kell meghoznunk, de van, hogy senki nem segít helyesen dönteni. Amikor csak a saját megérzéseinkre hallgathatunk. Egyik fajtája, amikor eljön a menjek vagy maradjak dilemma ideje. 

Ennek legrosszabb fajtája, mikor hátra kell hagynunk valakit. Egyszerű okokból, mégis felboríthatatlan igazságok által. Ha ezzel szembesülsz, annak két oka lehet. Vagy menekülsz valami elől, vagy keresel valamit, vágysz valami másra.

Nem mindegy, hogy melyik. És lehet akár mindkettő is. 

Az emberi kapcsolatok rendkívül bonyolultak tudnak lenni, éppen ezért szükséges leegyszerűsíteni a helyzetet, és vázlatokban látni. Ekkor néhány dolgot kell csupán szem előtt tartanod. Ne feledd, ez csak az én véleményem!

Eddigi tapasztalataim során azt vettem észre, hogy mindenkinek szüksége van változásokra.

Köszönöm

Köszönöm, hogy álltad a szavad és mellettem vagy. Tudod, ez a világ kisebb, mint az elsőre gondolnánk. De az emberek teszik hatalmassá. Minden ember aki álmodik, képzel, akar valamit, tágítja a világot. És ez nem baj. Sőt, csoda. 

Látod? A képzelet teremt nekünk saját világot. Csak gondolj bele, ha ezt megtehetnénk.

Megtehetjük! 

Mi megtehetjük. Ahogy más is.

Amikor üt az óra -- When the clock strikes

Húh, mekkora távolság van ember és ember között! Micsoda szakadékok tátonganak köztünk! Hány és hány ember szalad bele és zúzza halálra magát az alján? Nem figyelünk oda, pedig kellene, csak a tisztánlátás kedvéért. De vannak lélekpárok, hogy is ne volnának. 

Az Odaadás, a nagy betűs, az igen. Az fontos. Ha nem adom oda magam, akkor honnan tudnád meg, ki vagyok én? Akkor csak a sötétben tapogatóznál. Akkor nem is én volnék, akit szeretsz. Mert szeretsz, ugye? És nem csak azért mert nem ismersz.

És tudod mi van? Könnyebb lesz!! Annyival sokkal könnyebb lesz beleolvadni egy kapcsolatba ha önmagad adod. Akkor már nem lehetsz te az oka, hogy tönkre megy. Akkor már csak szenvedő alany lehetsz. Fáj? Igen, de a lélek tiszta. És nincs mázsás súly. Csak sajgás, a szív fájdalma marad.

Az élet rendje

Sokan, sokáig azt hisszük, hogy az élet a tenyerén hordoz minket. Hogy velünk soha semmiféle baj nem történhet. Olyan ez, mint egy kis házikó a szibériai tél közepén. Van, aki sohasem látta azt a házat. Még a létezéséről sem tud. Van, aki egyből mellé születik, és idővel beküzdi magát. És létezik olyan ember is, aki oda születik. A kis házba. Fogalma sincs arról, hogy létezik külvilág. Számára csak a tűz melege létezik, s a szív melege alig pislákol.

Néhányan, akik a tűz mellől jövünk, amikor először érzékeljük a valós körülményeket, egészen megrettenünk. Sokkot kapunk. Mintha kidobtak volna minket az ablakon. És csak zuhanunk. Zuhanunk.

Az élet tiszta. Tiszta és igazságos, mert mindenkihez egyformán igazságtalan.

Az természet egy zabolátlan művész.

Ha út közben néha felnézünk fákra, különösen ilyenkor ősszel, csodásan felvázolja a természet az élet mulandóságát elénk. Mintha egy művész csak nekünk festene. A sárguló levelek mind egy-egy elhaló életről árulkodnak. S bizony, a mi életünk is épp ilyen törékeny. 

Nem kaptunk az életünkhöz térképet. Sem használati utasítást, de ez nem annyira felháborító, mint azt először gondolnánk. Hiszen segítségünk nincs ugyan, de szabadságunk van.

Minden egyes ember végtelenül szabad. Hisz nincs olyan, aki elvehetné tőle. A szabadság nem egy tárgy. Csupán csak a gondolatait zabolázhatja meg. Vicces nem? Folyton arról beszélnek, hogy a gondolat szabadsága, miközben a legtöbb boldogtalan embert éppen a saját gondolatai tartják fogva.

Ideje lenne, hogy mindenki felelősséget vállaljon az életéért. Túl kevesen vagyunk túl sokért.

Csakis ők, akik sosem ismerték a tüzet, ők tudják igazán értékelni a szív melegét. Az igazi, soha ki nem hunyó meleget, amely nem éget, de életben tart. 

Nem az élet van értünk, hanem mi vagyunk az életért. Mindenki egy rideg világba születik, amibe a szeretet és megértés hoz fényt és meleget. A szív szeretete fűti. 

Senki sem kiváltságos. De, talán mégis. 

Az, aki a többiek előtt rájön arra, hogy nem az.

Igazi fájdalom

Álmatlan éjszakák. Köd. 

Két dolog, ami szinte mágikussá teszi a pillanatokat. Egyszerű, mégis hatásos. A tudatunkra hat. Valahol mélyen kikapar belőlünk egy darabot, és megízesíti. 

A köd nekem valaha volt életekről mesél. Mintha a lelkek, most is, ma is velünk volnának. Mintha itt lebegnének körülöttem, hűvös érintésükkel hozván tudtomra a jelenlétüket. S van-e jogom kételkedni? Nincs. 

Csak nem szeretnék elveszni ebben a gondolatban. Csak valaki rángasson mindig vissza a valóságba. S ha ott vagyok? Talán ilyenkor vagyok csak ott igazán. Annyira furcsa. Minden annyira élő.

Minden, ami szép és misztikus, itt van körülöttünk. A világ határtalan !!!

Végtelen béke uralkodhatna rajta. Szükségtelen ellenségeskednünk. 

Fogadjuk el egymást! Miért nem fogadjuk már el egymást?!

Ez az én igazi fájdalmam.

Harald -- én vagyok.

Filozófia. 

Barátságról, szerelemről. A természet és az ember kapcsolatáról. Látószög.
Mindenki máshogyan olvassa. Mindenki mást lát benne, a lényeg mégis ugyanaz. Ezért olyan szép. Ezért szép az ember.

Próbáltál mostanában kikapcsolni? De úgy igazán. Kiadni magad egy eszmének, vagy elmélyülni egy gondolatban? Nem. Mert futsz.

Szerintem egészséges volna egy kicsit leülni.

A Harald egy neked való regény. Honnan tudom? Onnan, hogy én írtam. :)
Egy próbát megér.

Szeretem a Napot. Talán minden más dolognál jobban. És Te? Te mit szeretsz? Gondold végig. Légy magaddal is kicsit.

Szépség. Így lehetne összefoglalni. A szépségről szól. 

A gondolat hatalma

Néha megkérdezem magamtól, hogy miért látszom sokszor annyira elveszettnek, megrettentnek? Be merem vallani? Nem tudom. Gyenge pont, de mégis, legyen. Néha halálra váltan nézem magam a kirakatüvegben. Igenis, megfélemlítem magam. Hogyan? A látszatra építek. Körül nézek, aztán magamra. Szabad ezt? Nem. Ritkán, de előfordul. Lehet olyan valaki, aki csak ezt teszi? Nem, ne legyen, még belegondolni is borzasztó.

Miért itt tartok? Miért erre megyek? Hol a cél? S akkor jön a legrosszabb: Van-e jogom itt lenni?

Sokan, nagyon sokan teszik fel maguknak ezt a kérdést. S általában azok, akiknek nem kellene. Mert ha felteszed, már elértél valamit. Számomra ez csak egyetlen pillanat, és erre büszke vagyok. Magamba nézve, kicsit a felszín alá tekintve egyből jönnek a válaszok. Ezt is tennie kell valakinek, és ez én vagyok. Erre van szükségem. Nem bírom a mókuskereket, és szabad vagyok. A célom valahol a messzeségben pislákol. Annyira messze van, és annyira valószínűtlen, de ott van, hisz látom. Már csak el kellene hinni.

Tudom, hogy ez kell nekem, hiszen nem akarok belehalni az életembe huszonhat évesen. Sem harminc vagy negyven évesen. De nem ám.

Túl a történekem viharain, túl a Föld évmillióin, itt és most, megismételhetetlen. Ezért nekem, neked, nekünk minden valódi ÉRTÉK. Csak az elménkbe kellene zárnunk, nem lakat alá egy szobába. Zárjuk a fejünkbe, és adjuk át, emlékezzünk rájuk. Érezzünk együtt. Halálosan sokáig élünk még. 

A gondolatok szabad áramlása, a test és a lélek szabadsága. Ez vagyok én. Nem mindig tetszik, de nem változtatok rajta, mert általában azért mégis tetszik. Ez vagyok én.

Valódi koncepció az, hogy az ördög csak a fejünkben létezik? Odakint nincs semmi, ez majdnem biztos. A Föld szabad és tiszta, látszatra. Ami foltot ejt rajta, az a sok megfékezhetetlen gondolat. Azt mondják nem baj, gondolni szabad. De a gondolattól kap testet az ördög. Teremtő erő, mondják. 

Ne gondoljunk össze-vissza. Gondoljunk egyenesen, tisztán. 

Ne a világ határozzon meg bennünket, mi határozzuk meg a VILÁGOT!

Élni ... valahol máshol

A kérdés adott. A válasz nem egyszerű. Lehet-e élni valahol máshol. 

Az a máshol most, a téma kedvéért legyen egy olyan hely, ahol nem mindennap fordul meg az ember. Egy olyan hely, ami kívül esik a komfortzónánkon. Rendkívül nehéz kérdés. 

Mindenkinek más a szép és az otthonos. Általánosságban kell beszélnünk. Legyen mondjuk Kanada.

(Miért Kanada? Mert ez az én álmaim földje.) 

Amikor azt kérdezem, lehet-e élni, nem elsősorban a levegővételre gondolok. Tudok-e majd otthont teremteni, kapcsolatokat ápolni, idegen nyelvet használni helyesen, és úgy általában, boldogan és elégedetten kelek-e majd fel reggelente. Ez a nagy kérdés.

Szabad vagy. Észrevetted már?

Sokan feltették már a kérdést: Miért születtem meg? Mi az oka annak, hogy élek?

Sokan, sokféleképpen adtak erre magyarázatot. Ebbe a fejtegetésbe ha nem baj, most nem bocsátkoznék bele, viszont egy dolog biztos. Az életünkkel egyedül vagyunk. Nem feltétlenül magányosan, de egyedül. Egyedül születünk és egyedül halunk meg. Jó esetben senki sem fog odafeküdni mellénk, és velünk együtt meghalni. Ebből kifolyólag adódik a gondolat, hogy a sorsunkért is csak magunkat okolhatjuk. Csak mi irányítjuk az életünket, egyedül. Ám ezt az irányítást, hosszadalmas tanulási folyamat kell, hogy megelőzze. Hosszadalmas és fájdalmas. Mert az élet fáj, FIZIKAILAG ÉS LELKILEG IS.

A nyugalom

Ülök egy virágos domb tetején. Lágyan simogatja arcomat a meleg szellő. Körülöttem minden csodálatos. Kezemmel a lágy füvet simítom végig. A pillanat maga, a megtestesült nyugalom.

Erre lenne szüksége mindenkinek időnként. Hogy kiereszthesse a gőzt. Hogy egy kicsit visszatalálhassunk önmagunkhoz. Milyen borzalmas oldala is az a létnek, amikor elveszítem önmagam. Eluralkodik rajtam a pánik, a stressz, a szorongás, a mindennapos teendők miatt, amiket a társadalom ró rám, neeem, nem én akartam magamnak, ezt felejtsük is el gyorsan. Mégis olyan természetes, miért.

Megszokás, borzalom.

Azt szokták mondani, ha tudnánk a pontos számokat, hogy minden nap hány és hány dolog okozhatná az életünk végét, akkor ki sem mernénk lépni a házból. S valóban, csak idő kérdése. Akkor miért nem élünk végre?!