Haldokló gyermeki én? (avagy mindenki valaki akar lenni)

Mindannyian tele vagyunk szebbnél-szebb gyerekkori emlékekkel. Azokban az időkben még szertelenül tömködtünk a zsebünkbe mindenfélét, tücsköt-bogarat haza hordtunk, sarat dagasztottunk, békát boncoltunk kíváncsiságból és addig szaladgáltunk, amíg a lábunk bírta. A dolgok még nem értünk léteztek, hanem csak úgy voltak, szabálytalanul szétszórva, és mi is hasonlóan szabálytalanok és szabadok voltunk. Aztán lassan felnőttünk, és fenemód fontos dolgokkal kezdtünk el foglalkozni. Felelősségteljesek lettünk és elfoglaltak. Jó ez nekünk? És a világnak? 

Mennyit érdemes megtartanunk a gyerekkori énünkből, és mennyit engedjünk el? Mi van azokkal az emberekkel, akik örök gyerekek és semmiféle felelősségvállalásra nem alkalmasak? Engem, őszintén szólva kicsit idegesítenek az ilyen emberek. Bizonyára a neveltetésem és a környezetem ültették belém ezt a fajta gondolkodásmódot, de ebben a jelenlegi világban könnyelműség gyereknek maradni. Mindeki álljon a saját lábára, mert senki nem érdemel nagyobb terhet a családja részéről, mint amennyit feltétlenül muszáj hordania. A gyermeki szabadság érzését azonban nem feltétlenül kell elfelejtenünk, csak ki kell várni az adódó alkalmat, amikor szabadok lehetünk. A mindennapos stressz, és nyomás leküzdésére mindenkinek meg kell, hogy legyen a módszere. 

Emlékszem nemrég anyukámmal vettük elő a régi, ezerszer látott, megsárgult fényképeinket (igen, nekünk még van ilyen, és lesz is mindig) és hatalmasakat derültünk egy-egy érdekes fotón, és vágyakozva gondoltuk magunkat vissza az adott pillanatba. Én egy jó kis nosztalgiázást a családdal, barátokkal rendkívül jó dolognak tartok. Mindig mosollyal zárulnak ezek a programok, és a nevetés a legjobb gyógyszer. 

Én sokáig görcsösen kapaszkodtam a régi érzéseimbe, gondolataimba, amelyek még tiszták és érdek-mentesek voltak. Aztán lassan rájöttem, hogy lazítanom kell a gyeplőn. Hagytam őket eltávolodni. Még ma is emlékszem rájuk. Tudtam, hogy ha megmaradnak, akkor érdemes őket tovább fejlesztenem, még inkább magamévá tennem. Ezek a gyerekkori emlékek, és a bennünk élő vagy haldokló gyermek az, aki esélyt ad rá, hogy emlékezzünk a gyökereinkre. Hogy arra építhessünk akik mi vagyunk ítéletmentesen, és ne az aktuális trendeknek megfelelő ember legújabb prototípusa váljék belőlünk. 

Tegyünk róla, hogy ne haldokoljon bennünk a gyermek. Jobb, ha belül marad, de ő tesz minket emberré. Eredeti emberré.

Ettől leszek ÉN, és nem csupán VALAKI.