Forgószél

Bárkivel előfordulhat. Velem megtörtént. Úgy csapott le, mint a villám. És akkor megálltam. Éreztem ugyan az idő múlását magam körül, de én magam nem haladtam vele. Csak álltam. Nem tudtam semmi mást tenni. Olyasmit él meg ilyenkor az ember, hogy szinte csak az alapvető életfunkciói működnek, miközben az agya vadul próbálja feldolgozni a történteket.

Itt egy ember. Létezik. Él. Itt van. Egy olyan ember, aki kiköpött olyan, mint én és mégis más. Mint az én tökéletlen, mégis számomra oly értékes mivoltom. Mivel csak ez az egy van. Nincs több. (Jó esetben.) A gyermekkorom óta rejtegetett, sokszor igába fogott, megzabolázott énem, most a felszínre került, ott úszik a tó fodrozódó vizén, szerényen és tisztán, mintha nem egy mélységes börtön bugyraiból rángatták volna elő. Csak lebeg. Most felszínre került, láthatóvá vált, egy másik testben. Ő én vagyok. És miután egy percnyi (emberi idővel mérve) beszéd, vagy csak blabla, szócséplés, stb. ürügyén a szemeink találkozásakor tűzoltó hívása nélkül (mert nem az emberi testben kialakult tűz oltására vannak kiképezve) mindent megbeszéltünk, tudjuk. Érezzük.

Ő az. Te vagy az.

Senki más.

Te.

És csak ezután jön a neheze.

Fogjam a kormányt, ami ott van az orrom előtt, kezem ügyében, csak éppen szögekkel kiverve, tehát fogjam, és forgassam életem hajóját a jó irányba. Az ő irányába.

Rombolj, hogy építhess.

De mindezt bírd ki ép ésszel, ha lehet. Kislányom, ne csinálj butaságot. Ne törj össze. Másokat se törj össze, ha lehet. Okosabb vagy te annál.

Ja, mikor-hogy.

Egy fáradt este ilyen gondolatok kergették egymást a fejemben:

Most már úgy érzem, nekem kell téged a helyes útra terelgetni. Csak ott a bökkenő, hogy én magam sem tudom, mi a helyes döntés. Hol a helyes út. Illetve, ha tudom is, mert sokszor úgy érzem, tudom mi a helyes döntés, akkor sem biztos, hogy mindig követendően cselekszem. De te tőlem várod a döntést. A példamutatást.

Olyan, de olyan gyenge vagyok, ha a közelben vagy, ha rám nézel. Akkor nem is vagyok a testemben, képtelenség gondolkodni.

Ám mire fel gondolnám azt, hogy te nem vagy ugyanolyan jó, vagy tehetségesebb igazságkereső, mint én magam. Ha csak az érzésekből indulhatok ki (már pedig semmi egyébből), akkor eleve görbül az iránytű, mert nem vagyunk teljesen egyformák. A sok, tengernyi hasonlóság ellenére, mi mégis különböző emberek vagyunk, mást találunk szépnek, vonzónak, más dolgoktól irtózunk, és más dolgoktól félünk. Hogyan is várhatnék el tőled teljes egyetértést minden kérdésben.

Csak olyan piszok nehéz ez. Ha nem tudod, azt kívánom minden porcikámmal, tudd meg. Iszonyat nehéz.

Most akkor ez jó nekem vagy rossz?