Fájdalmas barátság

Gyakran tűnődöm azon, vajon mekkora, milyen mértékű érdeklődésre és műveltségre lehet szükség ahhoz, hogy az ember sikeres lehessen egy-egy területen. Én például általában nem érzem magam eléggé felkészültnek a feladatokhoz, amiknek nekifutnék. Maximalizmusom van, hogy pozitív eredményeket hoz, de igazából kényelmetlen érzés.

A blogírás is hasonló téma, nagyon új nekem, ugyanis a végsőkig nem akartam blogot írni. Többek között időhiány miatt sem. De ma úgy döntöttem mégis belevágok. Végülis egy író csak nem rémül meg egy kis írástól? 

Elsőként arról írnék, ami minden áldott nap foglalkoztat, és ez az útkeresés. Nem egyszerű dolog. Sok helyen sokmindent olvashat róla az ember, sok bölcsességet, amire csak bólogatunk, és ha szerencsénk van rázzuk a fejünket a sok marhaságra, ami szembe jön, de a válaszokat sehol sem fogjuk megtalálni. Illetve egy helyen mégis. Önmagunkban. És ez az, amire sem a szüleink, sem az iskola nem készít fel. Még csak nem is figyelmeztet. Ha eljön az ideje, mindenki dacosan és sértődötten veszi tudomásul, hogy őt bizony átverték, mert még egy szamárfüles használati utasítást sem kapott az életéhez. Én legalábbis így voltam ezzel.

A helyzet az, hogy nekem az elmúlt néhány hónap iszonyatos volt. Elhagyatottank érztem magam, amikor az egyetlen olyan ember akit (akkor) barátomnak tartottam, elhagyott. Nem írt, nem szólt hozzám, elzárkózott tőlem, mindenféle különösebb ok nélkül. És ez érthetetlen volt számomra. És fájt, borzasztóan. 

Hogy ez miért fontos? Mert ez a dolog indított el bennem egy érzelmi reakció-sorozatot, amire nem hogy nem számítottam, de borzasztóan meglepődtem rajta. És ma már hálás vagyok érte. 

Az alapvető probléma, amit akkor még egy hatalmas áldásnak tartottam az volt, hogy úgy éreztem, biztonságban vagyok. Mintha egy burokban tartott volna ez a barátság, és én ezen keresztül szemlélném a világot. És ez nem jó jel. Sosem az. A világ ugyanis nem biztonságos hely. És legtöbbször nem is barátságos. Ez a fajta "lebegés", tétlenség érzés nem ide való. És nem ilyen hosszú ideig. 

Ez tehát pillanatok leforgása alatt megváltozott. Ő elzárkózott én pedig nem találtam. Hiába nyúltam utána, nem volt ott. Nem volt a helyén. Először kétségbe estem, aztán felháborodtam, végül tudomásul vettem. Az én buborékom szétpattant, és a szemem kitisztult. (A szívem pedig fájt.) Pedig ez "csak" egy barátság volt, képzelheted, ha komolyabb szituációban történik mindez...

Mindenesetre ennek köszönhetem, hogy kiléptem az érzelmi konfort zónámból. Hogy nem csak azokkal a dolgokkal foglalkozok, amik veszélytelenek, hogy nem félek "zavaró tényező" lenni valahol. Kellett ez a fajta "minden mindegy" állapot, hogy rájöjjek, mennyire elzárkóztam a világ elől azáltal, hogy mindenkinek meg akartam felelni. És itt kanyarodok vissza az útkereséshez. 

Úgy gondolom, sőt, biztos vagyok benne, hogy a "saját útját" csak úgy találhatja meg az ember, ha képes magába nézni. Az út, tulajdonképpen nem más, mint önmagunk megismerése. Saját erősségeink felkutatása. Hiszem, hogy az ember élete nem megírt dolog, nem folyamatos keresgélés, sokkal inkább építkezés. Felépítjük önmagunkat, ám a hosszú folyamat végén csak az járhat sikerrel, aki tisztában volt az erősségeivel, és nem félt azokra építeni. Nem félt a világ elé tárni valódi énjét. S ha megszólnak, vagy kudarc ér, nos, ez benne van a pakliban, mégsem annyira pusztító dolog, mit a tudat, hogy egészen eddig rossz irányba mentél.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Olvasni JÓ dolog! Tényleg az.. Többé, sűrűbbé teszi a személyiségedet ezáltal vonzó, okos és egyedi lehetsz. Aki megteheti, olvasson minél többet, mindenféle műfajban.

"Aki könyvet olvas, kezdetnek éppúgy hajlandó eltársalogni az időjárásról, mint akárki más, de innen általában tovább is tud lépni."
Stephen King