Most, itt és most, én vagyok. Belenyugszom, megszokom, határokat húzok. Ez vagyok én.
- Nem hagyom, hogy játsszanak velem, akár egyszer is.
- Jó ember vagyok, jól bánok másokkal, ezért ugyanezt várom el embertársaimtól is.
- Nem vonok meg magamtól semmiféle jót, amit az élet adhat, és ez minden értelemben vett jót jelent. Nem, teszem azt, drogokat, amik megbénítanak, egy csepp élvezetért cserébe.
- Építem a lelkem is, és NEM engedem, hogy valaki az saját jószántából lerombolja a szavaival, vagy a tetteivel. SOHA.
Voltak, és vannak olyan emberek, akik, bár látják benned a jót, és látják magukban a jót, mégis fájdalmat okoznak. Ez azért történhet meg, mert közel engedjük őket magunkhoz. Segítünk nekik, magunkhoz édesgetjük, mint egy ártatlan kiskutyát, aztán egyszer csak akkorát harap belénk, hogy majd' a karunk szakad le tőle.
MIÉRT?!
Mert nem várjuk. Váratlan. Nem vagyunk rá felkészülve. És ez mind testileg, mind lelkileg megvisel. Mert az ember szeretetre és jó szándékra született. Arra, hogy szeretve legyen. Hogy megosszon másokkal mindent. Arra, hogy építsen és nem arra, hogy romboljon. De ők, akiket nem nevezünk nevükön, mert barátok, de mégsem azok, nos ők, lyukat ütnek rajtunk. És szépen átfúj rajtunk a szél.
Bár csak ne így történne. Csak egyetlenegyszer tudnék ellenállni. Közel lehetne, de mégis elég távol, okos vagyok, nem engedem annyira közel, hogy hegyes fogaival elérjen. De képtelenség. Az ember szeretetre született. És arra, hogy megsebezzék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése