Ülök egy virágos domb tetején. Lágyan simogatja arcomat a meleg szellő. Körülöttem minden csodálatos. Kezemmel a lágy füvet simítom végig. A pillanat maga, a megtestesült nyugalom.
Erre lenne szüksége mindenkinek időnként. Hogy kiereszthesse a gőzt. Hogy egy kicsit visszatalálhassunk önmagunkhoz. Milyen borzalmas oldala is az a létnek, amikor elveszítem önmagam. Eluralkodik rajtam a pánik, a stressz, a szorongás, a mindennapos teendők miatt, amiket a társadalom ró rám, neeem, nem én akartam magamnak, ezt felejtsük is el gyorsan. Mégis olyan természetes, miért.
Megszokás, borzalom.
Azt szokták mondani, ha tudnánk a pontos számokat, hogy minden nap hány és hány dolog okozhatná az életünk végét, akkor ki sem mernénk lépni a házból. S valóban, csak idő kérdése. Akkor miért nem élünk végre?!
De a cím, a nyugalom. Ami életben tart. Ezt kell kutatnunk, amikor nem izgalmas dolgot, élvezettel teli dolgot csinálunk, akkor nyugodtak maradjunk. A hosszú élet titka, mondták az öregek, s ez így igaz.
Vegyünk egy nagy levegőt és ne rohanjunk.
Nevessünk
Szeressünk Fussunk
Örüljünk
Ahogy a Pearl Jam nótában is van, csak lélegezz. Élj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése