Sokan, sokáig azt hisszük, hogy az élet a tenyerén hordoz minket. Hogy velünk soha semmiféle baj nem történhet. Olyan ez, mint egy kis házikó a szibériai tél közepén. Van, aki sohasem látta azt a házat. Még a létezéséről sem tud. Van, aki egyből mellé születik, és idővel beküzdi magát. És létezik olyan ember is, aki oda születik. A kis házba. Fogalma sincs arról, hogy létezik külvilág. Számára csak a tűz melege létezik, s a szív melege alig pislákol.
Néhányan, akik a tűz mellől jövünk, amikor először érzékeljük a valós körülményeket, egészen megrettenünk. Sokkot kapunk. Mintha kidobtak volna minket az ablakon. És csak zuhanunk. Zuhanunk.
Az élet tiszta. Tiszta és igazságos, mert mindenkihez egyformán igazságtalan.
Az természet egy zabolátlan művész.
Ha út közben néha felnézünk fákra, különösen ilyenkor ősszel, csodásan felvázolja a természet az élet mulandóságát elénk. Mintha egy művész csak nekünk festene. A sárguló levelek mind egy-egy elhaló életről árulkodnak. S bizony, a mi életünk is épp ilyen törékeny.
Nem kaptunk az életünkhöz térképet. Sem használati utasítást, de ez nem annyira felháborító, mint azt először gondolnánk. Hiszen segítségünk nincs ugyan, de szabadságunk van.
Minden egyes ember végtelenül szabad. Hisz nincs olyan, aki elvehetné tőle. A szabadság nem egy tárgy. Csupán csak a gondolatait zabolázhatja meg. Vicces nem? Folyton arról beszélnek, hogy a gondolat szabadsága, miközben a legtöbb boldogtalan embert éppen a saját gondolatai tartják fogva.
Ideje lenne, hogy mindenki felelősséget vállaljon az életéért. Túl kevesen vagyunk túl sokért.
Csakis ők, akik sosem ismerték a tüzet, ők tudják igazán értékelni a szív melegét. Az igazi, soha ki nem hunyó meleget, amely nem éget, de életben tart.
Nem az élet van értünk, hanem mi vagyunk az életért. Mindenki egy rideg világba születik, amibe a szeretet és megértés hoz fényt és meleget. A szív szeretete fűti.
Senki sem kiváltságos. De, talán mégis.
Az, aki a többiek előtt rájön arra, hogy nem az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése