Nagyon ellenszenves ez a téma, de nem tehetek mást, folytatnom kell, ugyanis azt kell, hogy mondjam nagyobb problémákba ütközöm nap mint nap, mint amit képes vagyok feldolgozni. Körülöttem az emberek frusztráltak, mindent elhallgatnak, magukba zárnak, fenyegetőznek, majd sajnálkoznak, tehetetlenül kapálóznak abban a mentális mocsokban, amit saját maguknak teremtettek.Sokszor én sem vagyok más, mert ebben a környezetben másként viselkedni egyszerűen úgy jön ki, hogy "nem vagyok normális."
Persze, el lehet menni, továbbállni, millió összezúzott embert hagyva magunk után, de működik ez? Megoldás ez? NEM! Ez semmire nem megoldás.
Nem vagyok olyan naiv, hogy azt gondoljam, van valamiféle instant gyógyszer a kiégett, agyonhajszolt emberek számára, és tudom, hogy csak ők tudnak magukon segíteni, de ugyanakkor mégis érzek irántuk egyfajta felelősséget, s valahogy mindenkiért, és nem csak az ismerőseimért.
Érzem, hogy a megoldás itt van közel, csak annyira nyilvánvaló, hogy senki sem látja.Valamiért, mi, emberek, veszettül megtanultuk túlkomplikálni a dolgokat. A legrosszabb tulajdonságunk mégsem ez, hanem (saját magunkra nézve) szerintem az, hogy azt gondoljuk örök életűek és mindenhatók vagyunk. A közvetlen környezetem is és akiket ismerek, mind úgy vannak vele, hogy van még idő. Persze, hogy van. De mennyi? És mikor fogunk elkezdeni csak az életünkért élni?
Úgy értem... amikor eszünkhöz térünk, el kellene kezdenünk azzal foglalkozni, amit valóban szeretünk, ami örömet okoz. Legyen az a bonsai-nevelés, vagy autószerelés, vagy vízisí oktatás, teljesen mindegy. Nem kellene beadni a derekunkat a szülők unszolásának, vagy a tanárok erőltetésének.
A francba is! Olyan gyönyörű a világ, ez pedig a te életed. Ha folyton arra adsz, hogy mások mit gondolnak rólad, a rabszolgájukká válsz.
Nézd:
Látod?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése